Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Budai Éva: Kerítésen belül
az ember jobb kezével fog, hogy ne csússzon vissza, balkézben egy hánytál, szemben az orvos: úgy be van öltözve, hogy csak azt látni — fekete a szeme. A torkom már zsibbadt az érzéstelenítéstől. Tizedszer fecskendezte belém ezt a keserű, epeízű kékes folyadékot. Felét lenyeltem, felét kiköptem, de még mindig nem tudtam megállapítani, fiatal-e vagy öreg az orvos. Hiába töprengtem, nyeltem, köp- döstem, ö csak némán fecskendezett. A műtőasztalon fekve elfogott a remegés. Kezem-lábam reszketett, az ijedtségtől kocogott a fogam. Lekötöttek, a nyakam kifeszítették, majd belémnyomták a nikkele- izett tükrös csövet. Erős feszítés a mellkasomban, halk recsenés, néhány percig orromon keresztül szaporán lélegzem, körülöttem latinul „csevegnek“ vagy öten is — úgy érzem, végem van, megfulladok. Majd hirtelen kirántják belőlem a csövet, kituszkolnak az ajtón, kezembe nyomják a kórlapot és én zokogva megyek vissza a Táborba. Ezen a napon még enni sem akaródzott. Csak feküdtem, sírtam. Az egész életemet szomorúnak, reménytelennek láttam. Éjszaka álmatlanul hánykolódtam .. . J' — Neve? — Böszörményi Tibor. Született ekkor és ekkor, foglalkozása: tanár, apja neve: . . . kattog az írógép. Az én iijjaim formálják szavakká a betűket. — Szabad itt dohányozni nővérke? — kérdezi tőlem az új beteg. Kuncogni szeretnék az örömtől. Szóval nővérkének néz. Tehát nem látszik rajtam hogy én is bacis vagyok. (Ez a tébécések csúfneve.) Második napja dolgozom a rendelőben. Naponta csak három órát. Azt mondták, ez a munka-terápia már annak a jele, nemsokára hazaengednek. Kimondhatatlan öröm ez számomra. Fehér köpenyt kaptam és kórlapokat kell kitölteni, röntgen-felvételeket osztályozni. így már sókkal elviselhetőbb a szanatóriumi élet. Harmadik hónapja vagyok itt. Meghíztam, megszépültem. Az ebédnél szemben ülök Böszörményivel. Csodálkozva -tekint rám. Lehet, hogy szégyellj is magát, amiért tévedett. Visszanézek, kicsit hosszabban a kelleténél. Csinos férfi, szinte hihetetlen, hogy tüdőbeteg. Evés közben többen is kérnek, nézzem meg holnap a kórlapjukat, milyen a vérsüllyedésük, a köpetük. Az új beteg hirtelen nagyot nyelt. Sajnálom szegényt, dehát tudom, hogy nemsokára ő is természetesnek találja maid az efféle társalgást. Csak a kezdet nehéz. Mindnyájan átestünk ezen... 4. Ősz! A sétányra egyre több megsárgult falevél hull. Lassan kopaszodnak a fák. Még a szabadban fekszünk, de nem sokáig . . . Ma mindenki csendes. Tétlenül heve- résznek. Az az érzésem, mindnyájan a ház előtt társalgó három orvost nézik, vádolják őket. Reggelre meghalt Péter bácsi, a kedves, mindig vidám kisöreg. Senkije sem volt. Legalább is így tudom. Soha nem volt látogatója, s ha esténként leültünk kártyázni vagy sakkozni, ő mindig hallgatott. A Táborban ő az első halott. S most legjobban az orvosnőt gyűlöljük. Dehát vajon tehet-e róla?! Megjöttek a hullaszállítók. Torkomat fojtogatja a sírás. Amikor Péter bácsit elviszik mellettünk, többen könnyeznek, a férfiak is. Nem, ez lehetetlen — vigasztalom magam —, hogy ez lenne a sorsunk. Mi biztosan meggyógyulunk . .. Ezen a napon a konyhán sok volt az ételmaradék. Nem hallgattunk rádiót, a tévét sem néztük.
