Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Budai Éva: Kerítésen belül
Budai Éva kerítésen befűt 1. Keserves lassúsággal kecmergek ki az ágyból. Már egy hete, hogy a szanatóriumba kerültem s azóta minden reggel hőmérőzéssel kezdődik az ébresztő, majd nehézkesen felvánszorgok az emeletre. Itt van a „Tábor“ egyetlen fürdője. Fogalmam sincs arról, ki nevezte el ezt a pavilont „Tábor“-nak. Egyáltalán nem illik rá ez a név. Közönséges egyemeletes kis ház ez, azt mondják, valamikor lóistálló volt. Körülötte hatalmas kert, s a kerítésen túl az erdő. Bárki, ha erre vetődne, gyönyörködve csodálná ezt a szinpompás panorámát. Látszatra olyan szép minden, mint a mesében, de itt a kerítésen belül unalmas az élet, akár talán a börtönben. Emlékszem, aznap, mikor idejöttem: örültem. Belülről ujjongtam, hogy ilyen isteni helyre utaltak be. A látvány, amely elém tárult, kisidőre elfelejtette velem, hogy beteg vagyok. Megálltam a kapunál, attól féltem, hogy a következő lépésnél eltűnik mindez. Hátam mögött az erdő zöldje, előttem egy gyönyörű kert, különböző színű virágokkal, gyümölcsfákkal. Középen sárga épület tetőterasszal. Szerettem volna a fákhoz futni, legalább csak az egyikről letörni egy virágágat, de aztán figyelmemet lekötötte a falépcső. Amíg a pavilonhoz közeledtem, avval szórakoztam, hogy két lépcsőfokot haladtam lefelé, egyet meg visszafelé. Élveztem ezt a bolondos játékot, ahogy lábam alatt recsegett a száraz fa. Akkor nem is gondoltam arra, hogy néhány másodperc csupán, s egy fehérre meszelt irodában, egy fekete írógéppel kitöltött sárgás papírlapon önként aláírom hat hónapig tartó rabságomat. Azóta szomorú lettem, mintha legalábbis előírás lenne, hogy aki mozaik-kockás folyosókon járkál, nem lehet vidám. A falépcsőre sem léphetek, majd... talán, ha meggyógyulok és búcsút veszek az itteniektől. Semmi sem érdekel, minden egyhangú. Ez az örökös reggelenkénti ücsörgés a fürdőszoba előtt, várni, csak várni, mikor kerülök sorra. Engem ez idegesít, de a többiek nyugodtak. Tréfálkoznak, beszélgetnek. Az egyik azt meséli, hogy neki a tüdején diónagyságú caverna van, mire valaki: „Az semmi, nekem már kivágták a fél tüdőmet, s most ugyanott borda-plasztikát csinálnak majd“... Csak félfüllel hallgatom őket. Nem érdekel a témájuk. Az sem zavar, hogy úgy beszélgetnek betegségükről, mint az időjárásról. A férfiak gátlástalanul pizsamában mászkálnak le s fel a folyosón. Némelyik nő is csak hálóingben ül itt, akár otthon. Furcsállom mindezt. Az első napokban szinte zavartan köszöntem mindenkinek, aki ilyen neglizsében üdvözölt. A reggeli fél kilenckor van. Itt már felöltözve, frissen nyúlunk a tányérunkért. Sietve isszuk a forró kávét, mellé nagy harapásokkal tűnik el szánkban a ropogós vajas zsemlye. Mondhatnám, versenyszerűen eszünk, mert aki leghamarabb szed magára tíz kilót, az kap egy tortát. Még egy kis idő cigarettázásra is jut, aztán megszólal a Tábor csengője s megindulunk a kúra-ágyak felé. A szabadban fekszünk, nők, férfiak vegyesen. Sokan olvasnak, de még többen kézimunkáznak. Nevetnem kellene, ahogy figyelem a szorgos férfiujjakat, amint díszpárna-huzatot böködnek, de aztán inkább sajnálom őket. Erős munkához szokott testük hízásnak indul a sok fekvéstől, lapáthoz szokott kezük most
