Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Ardamica Ferenc: Oktávia
Ardamica Ferenc Oktáviának hívták. Hosszú, vörös haján megcsillant az osztályba tolakodó napfény. Fehér arcbőrét apró, majdnem láthatatlan szeplők tarkították. Az utolsó padban ültem, Gyufával. Gyufa kétszer bukott, de stram srác volt és jól öltözködött. Az apja igazgató volt egy szövőgyárban. A fiú minden héten zsebpénzt kapott. Cigarettára, rágógumira és óvszerre költötte. Mert Gyufa nőzött. Ezt minden fiú tudta a kilencedikben. Lehet, hogy a tanítók is tisztában voltak ezzel a ténnyel? Oktávia mindenesetre tudta! Ő előttem ült. Gyufa előtt meg Zselmíra. Zsela fejletlen, vézna lány volt. Szinte szánalmasnak hatott seszínű hajával Oktávia mellett. Jobban tanult, mint Oktávia. Oktáviának viszont többet elnéztek a tanítók. — Cseréljünk helyet! — indítványozta néha Gyufa. — Okádék lány ez a Zsela! Cseréljünk helyet! Neked mindegy! Nem tudok odafigyelni, mert előttem ül ez a „gebe“ a „sótartóival“. Hosszasan bámultam a vörös hajzuhatagot. Egészen addig, míg sötétbordó karikák táncolták szemem előtt. Repültek az órák . .. Nekem sem mindegy! — Azt hiszem, ha helyet cserélnénk, még úgy sem figyelnél oda! Kétértelműen mosolygott. Éhesen mosolygott. Oktávia ráhajolt a füzetre. Összecsücsörített szájjal jegyezgetett valamit. Derekán felcsúszott a rövid pulcsi. Micsoda dereka volt! Hófehér bőrén piciny vörös pihékkel. Elbűvölten néztük a pihéket. Olyat nyeltem, hogy meghallotta az egész osztály. Nem is volt az nyelés, inkább csuklás. Az elölülők hátra néztek, kuncogtak. Gyufa úgy tett, mintha nagyon figyelne. — Mi történik ott hátul? Ügy látom, ide kívánkoznak az első padba, a szemeim elé. Neveletlen banda! A „matikás" mérgében a táblára ütött. Ökle pokolian dörrent. Most már hangosan folytattam a csuklást, rajtam nevetett az egész osztály. Bosszúsan rám nézett, felállított és kizavart az udvarra. Az osztályban ugyanis nem volt vízcsap. Ittam a pumpás kút vizéből. Azután, hogy elmúlt a csuklás, visszamentem. — Lehűltél? — kérdezte Gyufa gúnyosan. Ettől a perctől kezdve gyűlöltem. — Szegényke, rosszul lett! Megkívántad? —.bökött a lány felé. — Frászt! — sziszegtem és bosszúállóan bokán rúgtam a pad alatt. Szünetben oda jöttek a fiúk. Körülfogtak kettőnket, mint valami hősöket. — Mit műveltetek? — kérdezték röhögve. Aztán megtárgyalták Oktáviát. — Jó csont! Keményhúsú! — Príma karosszéria! — Bomba hasonlat! — kiáltott fel elragadtatva Szíjgyártó. — Odanézzetek! — hajolt ki az ablakon ... Lent az utcán, szorosan a járda mellett fényesvörös Octávia személygépkocsi, állt. összehasonlították a lányt az autóval. Akkoriban az Octávia kocsik még újdonságnak számítottak. — Szívesen utaznánk ruganyos ülésein! összesúgtak, nekivörösödtek. Csodáltam őket. Milyen hamar és tökéletesen
