Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Gondolatok és képek

gyományok védelmében a „tűztáncosok" elle.- nében. Elégedetlenségüknek, — most már nyilvánvaló —, hogy más gyökerei is voltak. Sértette pl. a tudatukat, hogy kevésbé tehetséges vagy egyenesen tehetségtelen kezdő költőket túlbecsült a kritika csak azért, mert „meg- nyergeitek" egy politikai jelszót (sértődés ne essék és tisztelet a kivételnek!), s ugyan akkor aláértékeltek — agyonhallgatással — olyan íróikat, mint pl. 'Németh László vagy Benjámin László. De mindezt a pécsi konferencia tisztázta, illetve igyekezett tisztázni az elemi erővel jelentkező ellenzékkel szemben. A felidézését csak azért tartjuk szükségesnek, mert az elemzendő Tiszta szigorúság c. új antológia szinte bizonyítéka a Tüzrúnc-átértékelés jogosságának.

A Tüztánc-ban induló 21 költőből a Tiszta szigorúság-ban már csak tíz szerepel. A többi elhallgatott, „lemorzsolódott". „Legalizálod- tak“ viszont olyan erős tehetségek, mint Csa- nády János, Csoóri Sándor, Fodor András, Szé- csi Margit és mások. Tehát az emlékezetes „15 fiatal költő 105 verse“ c. antológia tehetséges, de időközben „gyanússá" lett költői. S feltehetjük a kérdést: miért maradtak ki ezek a költők a Tüztánc-ból, s miért vették most be őket a Tiszta szigorúság-ba ? A felelet egyszerű: a Tüztánc szerkesztőit kielégítette a szocializmus igenlése, mint tartalom, s a „természettudomány és a líra ötvözete“ (Szabolcsi Miklós, Kortárs, 1959/3) mint forma. Csakhogy a későbbiek során egyik sem bizonyult a költőavatás megbízható ismérvének. A természettudományos kifejezésmódból séma lett, a szocializmus igenléséből pedig retorika. S így került a „Tiszta szigorúság-ba a Tüz- tánc 21 költőjéből csak 10, s „rehabilitálódtak“ a „15“ közül a már említettek. S bővült a kép új arcokkal is. Olyan érdekes egyéniségek kértek szót, mint Buda Ferenc, Baranyi Ferenc és Soós Zoltán. A „kórus“ persze (összesen harmincegy költő) még így s most sem egységes, de talán teljes. A szerkesztő szerint „A Tiszta szigorúság teljes gazdagságában és sokszínűségében kívánja bemutatni a mai líránkat, helyt adva a különböző irányzatoknak és sajátosan egyéni törekvéseknek“. S ez a teljesség-kritérium már elfogadhatóbbnak és eredményesebbnek látszik, mint a Tüztánc kétes értékeket feldobó ismérvei. De melyek azok az irányzatok, és sajátosan egyéni törekvések, amelyek a Tiszta szigorúság-képletet adják?

2.

A világmindenség, a természet legáltalánosabb törvénye az ember rendszerező tudata. Ereje a költőnél a legnyilvánvalóbb, aki mindenki szeme láttára veri szét a világot s teremti újra a saját, tehát az ember törvényei szerint. De ehhez olyan nagy fokú átlényegülés kell, hogy a költő már ne is költőnek, tehát külső tudatnak, hanem belső törvénynek, jelenségeket, tárgyakat mozgató erőnek hasson. Más szóval a gondolatnak és a képnek, a külső világnak: a tárgyaknak, tehát a költészet alapanyagának és a költő 'belső világának a teljes egyesülésére van szükség. Azt hiszem ezt érzik a fiatal csehek, elsősorban Miroslav Holub és Jifi Sotola, mikor költészetükben egyfajta „eltárgyiasodásra" törnek, amelynek eredményeképpen a világ szinte magától áll össze. A költői én s a tudat itt már csak kötőszövet, szerkezet, törvény, sőt nem egyszer már az sem. Ez a fajta „tárgyi“ költészet nagyon rokon Juhász Ferenc „embertelennek“ mondott költészetével, csak míg abból az ember, a valóságosan létező tömeg-ember, mint szereplő tűnik el, de ott van a képek hangulatában, színében és a mondanivaló kétségbe- esettségében mindig a költő, addig Holubék költészetében az ember, mint szereplő mint tárgy mindig jelen van, de rejtve van, vagy néha jelen sincs — látszólag — a költő. A két példa két szélsőségnek tűnik, pedig mindkettő lényege egy: a gondolat és kép, vagy ha úgy tetszik a tartalom és a forma egysége. S ha a Tiszta szigorúság legtehetségesebb költőihez ezzel a mércével közeledünk két típust vélünk köztük felfedezni. Az egyik típus minden erejét mégfesztíve éppen küzd ezért az egységért, a másik típus már vagy túl van ezen a küzdelmen, vagy egyszerűen átlépte ezt a fejlődési fokozatot, s a tudatosodás állapotába jutott anélkül, hogy meghódította volna alapanyagát, a valóságot. Az így született eszmei priimátusú gondolati költészetben szinte idegen elemnek, dísznek vagy illusztrációnak hat a kép. Az első típust Buda Ferenc, Csanády János, Csoóri Sándor, Kalász Márton és Ladányi Mihály személyesíti meg, a másodikat Baranyi Ferenc, Garai Gábor, Györe Imre, Hárs György, Soós Zoltán és Váczi Mihály. Az első csoport a való világgal, a második csoport a való világról szóló képzeteinkkel és normáinkkal küzd, s harcukban legtöbbször egy még meg nem szerkesztett, de már eleve bírt harmónia bátorítja őket.

3.

Garai Gábor érdekes tehetség, de még érdekesebb, hogy mennyire félremagyarázzák, s hogy ő hagyja magát félremagyarázni. A Tüztánc óta ugyanis „közéleti érdeklődésű költőnek" tartják, pedig második kötetének (Ének a gyógyulásért, 1958) — amely egyben váloga