Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

Már Markó sem őrizte meg nyugalmát, felugrott a székéből és vállon ragadott, mintha ezzel is súlyt akart volna adni szavának:

— Ember, térj észre! Bolondokat beszélsz. Miért nem akarod megérteni, hogy ez így nem igaz. Nincs büntetésről szó, csak történelmi szükségességről.

Makacsul mondta tovább a magáét, én meg panaszos szóval és vádlón a magamét, pedig éreztem, hogy érveimet elereszti a füle mellett. Ő a maga igazában hitt tántoríthatatla- nul, én meg az enyémben, és sehogy se hangolódtunk össze, a vitánk nem vezet semmi jóra.

— Ott jártam, ahová elhurcolták őket — mondtam —, de jártam eleget otthon is. Csak azt állítom, amit láttam: a mi falvaink sokkal többet szenvedtek, mint az ő falvaik, az ő földjük.

— Azt hiszed, vak vagyok és nem tudom, hogy tele vagyunk romos házakkal? — felelte és visszasietett az íróasztalához. Hevesen feltépte egyik fiókját és egy halom iratot rakott elém. — Itt a járás statisztikája, nézd át! ... Az én falum is hetekig állt két front között'. Leégett tetők, sérült, bedőlt falak, amerre nézel. A kertek feldúlva, a szántókon árkok, gránáttölcsérek.

Ahogy ezt előszámlálta és az iratokat unszolva mutogatta: ezt nézd, azt olvasd, ez nem halott statisztika — valamelyest megnyugodtam. Mikor elhallgatott, ráemeltem a tekintetem és békülő érzéssel bólintottam:

— Örülök, hogy ebben végre igazat adsz nekem.

— Miben?

— Abban, hogy az igazi háború nem amott folyt, hanem- itt! Hát nem úgy volna jó, ha ezt a földet, a mi falvainkat hoznánk rendbe? Ezt a feladatot parancsszó és erőszak nélkül közösen vállaltuk volna. Ez nem lett volna munkaszolgálatnak álcázott büntetés... Ki ne hozná rendbe az apai hazat, a szülőfaluját? Több mint két éve, hogy vége a háborúnak, meddig maradjanak meg ezek a sebek?

Kimondtam, ami emésztett, a szívemet nyomta, de békétlen maradtam, hogy nem volt visszhangja panaszomnak. Meddő volt a vita, nem tudtam meggyőzni Markót és ő nem adott nekem semmiféle vigaszt.

Nem tudtam belenyugodni abba sem, amit akkor és később, hónapok múlva láttam: mennyi itt a szántatlanul és vetetlenül maradt határ. Az áttelepítettek és elhurcoltak helyébe jött új gazdák, mintha nem törődtek volna a földdel, vagy legalább is nem úgy, ahogy kellett volna. Valami rossz érzés gyötört: nem fülik a foguk a munkához, vagy nem értenek hozzá.

Gyakran emlegetik, hogy a mi földünk afféle tejjel-mézzel folyó bibliai Kánaán, az ország éléskamrája, ez adja a foszlós kalácsot, a barnahátú búzacipőkat, jóízű rozskenyeret. Most úgy láttam, hogy rosszul sáfárkodnak vele, talán nem is azért, mert hiányzik belőlük a föld szeretete, rühellik a munkát. Talán nem is bennük a hiba, de ebben a fonák, szűk látókörű politikában.

Mi lesz itt jövőre aratás után, ősszel és télen? Sovány esztendő elébe nézünk, ha ez így marad, szűkös kenyér!

Rossz esztendő volt, az őszivel bevetett szántók nem kaptak hótakarót, kifagyott a búza és a rozs, az idő is nehezen fordult tavasziasra, elmaradtak a termést érlelő májusi esők, és jött a forróság, a júniusi fojtó pormeleg, csak szíttá a megmaradt kevés nedvet a földből, szívta és szikkasztotta, elszáradt a gabona szára, elapadtak, zsugorodtak a szemek — aki látta, tudta mind, hogy gyönge lesz a termés — tetejébe még ez a sok elbitangolt, vetetlenül hagyott tarló!

De megint nagyon előre szaladtam krónikámban, vissza kell kanyarodnom a sok bajjal, keserűséggel teli áldatlan hónapokra. Az életem megint olyan lett, mint a rossz gazdától elhanyagolt, csalántól és bogáncstól ellepett föld. Annyi lett bennem a dudva, hogy már nem is élet volt, csak elfojtással fenyegető terméketlen tengődés.

Egy nappal korábban utaztam el, hogy megállhassak Bélafalván. Vince bátyámnak sürgö- nyileg jeleztem látogatásomat. Jól esett, hogy kijött elibém az állomásra és jó hírrel fogadott. Smatlákkal, a házunkba betelepített új gazdával huzavona nélkül egyezséget kötött. A személyes holmit — ruhát és fehérneműt

— amit abban a nagy kapkodásban apámék nem vihettek magukkal, most kiadták, noha erre nem volt hivatalos rendelkezés. Smatlák megtarthatta volna a többi ingósággal, amit a kezére bíztak.

Ládát kerítettünk és abba raktuk a holmi javát. Arra már nem volt, időm, hogy magam küldj em el szüleim után, megkértem Vince bátyámat, tegye meg másnap helyettem.

A holmi közt néhány ócska naptár és mesekönyv akadt. Smatlékék nem értették a magyar szót, könnyű szívvel adták, nekik legföljebb arra lett volna jó, hogy begyújtsanak vele, eltüzeljék.

Az egyik könyv az enyém volt; az a kis Ady kötet — a halottak élén —, amivel Tomi édesanyja ajándékozott meg. Régen elfelejtettem, bevonulásom előtt hazavittem a többi