Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

Nem élt soha nagy szavakkal, most sem emlegetett hazát, otthont, csak az ellen lázadt, hogy megbélyegzett embernek tartsák és úgy bánjanak vele, mintha bűn terhelné a lelkét.

Anyám sírva fakadt. Neki nincs szava, ő nem dönthet; könyörgőn rám emelte tekintetét, tőlem várta, hogy én mondjam ki helyette, mindegy, minek vallja magát az ember, akár négernek, hottentottának, csak maradjon együtt a család, ne szóródjék szét a világban. Már az is fáj, hogy Boris és Rózsi nem élnek a közelében, mi lesz, ha még határok is állnak köztünk? Várja az unokákat, ne legyen bennük öröme — miért él akkor az ember?

— Te megtennéd a helyemben? — kérdezte akkor az apám, és ahogy rám nézett, a pillantásában vádat is éreztem: kivételezett vagy, téged nem érint, tőled nem kívánják, hogy tagadd meg a nemzetiségedet. Felelj becsületesen, lelked és szíved parancsa szerint!

összeszorult a torkom, hiszen ha igent mondok, feloldom őt, felszabadítom a szívére nehezedő telher alól, ha meg nemmel válaszolok, én küldöm az idegenbe, át a határon, öreg párjával, szülőanyámmal.

— Értelek — mondta nagysokára. — Nem akarsz vigasztalni, hogy azért az életünket nem veszik el. Nem küldenek a halálba, a gázba, mint a zsidókat! De hát igazság ez?

Az ökle keményen zuhant az asztal lapjára, és szótlanul kiment. Utána akartam menni, de édesanyám visszatartott.

— Hagyd magára, fiam! Ha egyedül van, hamarább megnyugszik. Nem jött be a házba, az istállóban aludt a dikón. Mikor reggel búcsút vettem tőle, megcsókolt az arcomon, a szájamon. Életében nagyritkán csókolt meg így. Először talán, amikor Wagnereknél hagyott, fejemre tette nehéz kezét, lehajolt hozzám, úgy csókolt meg, aztán hosszú évek után a kórháziban és aznap, hogy Ágnest vettem feleségül — mindig oly alkalomkor, amikor a szíve csordultig volt, és érzéseit nem tudta vagy nem akarta takargatni.

így hát eldöntötte az éjszaka folyamán, hogy elmegy, és most búcsút vett tőlem.

Az úton hazafelé kint álltam a kocsi folyosóján, és néztem a tájat. Hát innen viszik el őket! Elszorult a szívem. Nem az őszies tájat, a tarlókat, a felszántott rónát láttam, hanem a nyári mezőséget, a szélben rengő, hullámokat verő búzatáblákat, az érő kalász felett könnyű fátyolként lebbenő aranyos ködöt, amit semmiféle festő keze nem rögzíthet meg vásznán. Én ennek a síknak vagyok a szerelmese; a szikkadt mezőn legelő gúlya kell a szememnek, nem a havasi hegyoldal fehéren virító juhnyája. Szentimentális vagyok, mondta

Tmka doktor, hát igen, az vagyok, nem titkolom, nem szégyellem magam érte.

Fájt ez az utazás, úgy éreztem, nem tudom eltépni magam apám néma fájdalmától, és most én is új fájdalmaik elé megyek, amelyéket még nem ismerek, valahol várnak rám, és azokat is el kell viselnem, mintha sebesülésem óta az lenne az életem rendje, hogy testi kínjaim mellé ilyen szenvedések is társuljanak.

Bélafalváröl gyakran jöttek levelek. A faluból néhány csoportot már útnak indítottak, aztán valami zavar keletkezett a gépezetben^ olyan fennakadás — úgy látszott — nem számoltak a rendelkezés végrehajtói. Odaát, magyar földön, az ősz óta folyó toborzás nem hozta meg a várt eseményt, pedig úgy tudtuk és olvastuk, hogy egy mindennel jól ellátott hatalmas toborzósereg járta zavartalanul az' ország szlováklakta vidékeit, Békéscsaba, Pilis, Esztergom környékét, és agitálhatott a fővárosban is, de hiába ígért bőséges életet, jólétet, nem akadt elég visszatelepítést kívánójelentkező.

Nem maradt titokban, hogy az Áttelepítési Kormánybiztosság félmillióra becsülte a Magyarországon élő szlovákok számát, ami lehetővé tette volna, hogy csere útján idővel, fokról fokra megoldódjon a magyar kisebbség egzisztenciális kérdése. Alig százezren jelentkeztek és ez a szám is alaposan megfogyatkozott, mire a csere végrehajtására került a sor. Odaát bizonyára javultak az életviszonyok, földosztás is volt, talán ez okozta, hogy az elmagyarosodottnak mondott szlovákok nem kívántak hazát cserélni. Csökkenteni kellett ezért itt is a cserére kijelöltek számát.

Közvetlen szomszédságunkban történt. Éjszaka fegyveres erők fogták körül a falut, és hajnalban elkezték összeszedni az embereket. Előkészített lista szerint és olyan tervszerűen, hogy nem lehet kétséges, titokban alaposan felkészültek mindenre.

Lehet, hogy a hírmondók rémületükben feketébbre festették az ördögöt, mint amilyen valójában volt, ám ha a fele, csak a negyede igaz, jóvátehetetlen szörnyű túlkapásról van szó.

„Ez nem lehet igaz — mondtam magamban —, hiszen békében élünk, és semmi ok, hogy így belegázoljanak az emberekbe!“

De csakhamar Molnár Sanyi toppant be hozzám feldúlt arccal, és mikor magunkra maradtunk, kabátja zsebéből egy apróra összehajtogatott levelet húzott elő.