Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Szalatnai Rezső: Alsósztregován

Paradicsom ez a roppant fény, ez a szüntelen csillogás jobbról s bal felől egyaránt. Fut a kocsi Madách földjén, örök földjén az írónak, aki felülmúlta mind a családtagokat századokra visszaszólóan, akik talpon álltak és tétováztak, hittek és kiábrándultak, vagy csak a birkákat nézték, ahogyan a pásztor hazafelé hajtja nyájukat. Madách Imre itt élte át a paradicsomot s az emberiség történetét. Ezen a pöttöm helyen, egy semmi ponton, ahol a világból csak ez a völgy látszik s a korponai hegyek, itt élt át minden hitet és minden cinizmust, erőt és tespedtséget, elvszerűséget és sorsszerű érzést, hogy nem érdemes s dőre dolog képzelegni a jövőről. Ez a vidék, az ő szülőföldje, ihlette erre a pontos vallomásra:

Ha dombtetőről nézek ifjú hajnalt,

S virágkelyhekből száll az illatár,

Mint áldozat ragyog a játszi harmat,

S üdvözletét dalol a kis madár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Avagy hol van a hajnal kezdete,

Csak azt tudom, hogy oly édes szeretni Szívünknek, hol minden szeret vele.

Nem is tudom, a kis madárnak dalát Hallottam-e, vagy szümben dal terem,

Virág illata-e az édes mámor,

Avagy te vagy, ifjúi szerelem?

Mennyi tiszta líra, itt úszik most is a völgyön át s verdesi a sztregovai falakat, mint a hullámverés. Itt boldog volt, itt gyermek volt és férfiú, s kifejezte az emberiség történetét. Ilyen foka a szellemnek Alsósztregova. „Ki a szabadba! Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, Minő az erdő, míg az élet elfoly, Örömtelen poros szobafalak közt“ — mondja Ädám, azaz Madách Imre. Rövidnek érezte az életet, gyorsan vette át a „theoriát“ s gyorsan mondotta el. Talán hozzátapasztotta a fülét a falakhoz, mint a zengő szökőkútaknál szokás, s hallotta a századok vallomását, az ember tragédiáját. Mind itt sűrűsödött össze neki, mind itt osztódott el s rendeződött végső sorba, lefelé, vissza a földhöz, s fölfele, a magasba, a Fényhez. Ez a természetes alakulat, az ember élete, a szüntelen újranövés. Nem űri fegyelem kötötte itt, emberi fegyelem vitte, ezt érezte belülről, ez volt a közös élmény, nemest és nemtelent összekapcsoló, ezt fogalmazta meg a Tragédia tizenöt színében. Tizenöt szín: tizenöt, lángoszlop a sztregovai füvön. Mi ezt a lángoszlopsört érezzük, lábunk gubancos fűben botorkál, libák gágognak, tyúkok kapirgálnak körülöttünk, méhek szállnak szorgalmasan, s valahol bent egy kalapács ütése hallik.

Valahol bent, a kastélyban. Aki siet, ne menjen Sztregovára. Lassan lépkedünk. Vigyél be, egy kicsit ringass el, családi fészek, rég jártam e fehér falak között. Madách Imre halálának századik esztendejét nem lehet elképzelni e kastély tisztességes formái nélkül. Végre-végre együtt ünnepel a világ velünk, nem maradhat dezolált állapotában Madáchék földszintes, kedves, 'demokratikus kis kastélya sem Alsósztregován. A megbecsülés irányvonala egyenest ide vezet. Madách egy és oszthatatlan, mint az irodalom, melyet képvisel. Az érzelmek kiszámíthatatlan ár- és apályszerű hullámzásban jönnek-mennek a lelkekben, örülünk, hogy Madách Imre jubileumán a tiszta humánum nevében találkozunk. Olyan egyszerű és természetes ez, mint a lélegzetvétel. Madách élvezethet minket a tragédiától a bizalomhoz. Itt megnyugodhatnak a lelkek. Itt azonosulhatunk egy hagyománnyal, Madách embersége ellen nincs lázadozó szó. Sztre- gova örök békét lehel.

Ezt az új kastélyt Madách Imre apja emeltette. Egyszerű barokk vonások. Madách Imre még a régi kastélyban, az ősi várban született, de ebben nőtt fel. Mind kihaltak, mind eltűntek a sztregovai nemesek, a Dobay, Tihanyi, Révay, Libertsei-családok, a kriptákban pihennek. Te térsz vissza valamennyi ősöd közül, Madách Imre. A hármas tagozású, földszintes fehér kastély, a két saroktornyot fedő hagymaalakú sisakkal, a főbejárat felett a háromszögű

Csáder László fényképei