Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Jean Russelot: Madáchot fordítottam
megkísérelhessem újraalkotni Madách költeményének nemcsak értelmét, hanem képzeletvilágát és „hangulatát“ is, valamint ritmusát és dallamosságát, szükségem volt egy nyersfordításra, melyet egy jóbarát készít a szemem láttára, aki tökéletesen kétnyelvű és így annak minden szavát megokolhatta, minden verset eredeti nyelven meghallgattathatott velem és aprólékosan ellenőrizhette az ő prózájából merített francia költői szöveget. Ez a jóbarát nem lehetett más, mint Gara László, akivel immár tíz éve vitorlázok azon a magyar költészeten keresz- tül-kasul, amely a háború másnapján — hála Bach János nevű magyarnak, aki a haláltaborokból jött vissza s aki Ady-költeményeket fordított nekem kapásból — káprázatosán megnyilvánult előttem. Azt hiszem éppoly káprázatos megnyil vánulás volt ez, mint amilyenben Hugónak volt része, amikor Charles Nodier, X. Károly avatásának előestélyén felfedeztetette vele az igazi Shakespearet, aki mindaddig Ducis és Le Tourneur silány fordításaiban rejtőzött. Meg kell mondanom, hogy együttműködésem ezzel a szerény, de szívós és a végsőkig lelkiismeretes emberrel, mint amilyen Gara László, egyáltalán nem volt üdülés. Jóllehet tudatában volt, hogy az analitikus francia nyelv sokkal több szót és főként szótagot igényel, mint az agglutináló magyar nyelv, és hogy a mi verselésünk kicsinyeskedő követelményei, amely, ezen fölül, igen eltérő a magyar verseléstől, csökkentik annak lehetőségét, hogy egy magyar vers — ha valaki le akarja fordítani — összetalálkozzék a francia verssel. Jól tudta azt is, hogy a költő-fordító, méginkább az átültető nem képes véghezvinni a tőle elvárt, sőt joggal megkövetelt újraalkotói erőfeszítést anélkül, hogy meg ne engedne magának bizonyos szabadságot; az én barátom mégis szüntelenül nehézzé tette az életemet, égnek emelve karjait, valahányszor, nem tehetvén másként, kénytelen voltam egy vagy több számfölötti verset hozzákölteni, felcserélni egy kifejezés részeit, vagy egy rokonértelmű szót használni stb. Ez a követelőzés, természetesen még csak fokozódott, amikor Madách líraisága magával ragadott és a tömörség rovására áttörtem annak ütemességét, vagy, gyakorta, stílusa archa- izmusát, avagy mikor engedve a francia lírika harmonikus szerkezetének, egészen az ellenkező értelemig eltávolodtam a szövegtől. Gara az eredetit lobogtatva, én közelharcban védelmeztem verseimet, mindkettőnket ugyanaz a madách-szenvedély fűtött, amely már a dühöngéssel volt határos. Számtalan ilyen lármás és kimerítő összejövetelünk volt, melyeknek során, bevallom, előfordult velem, hogy — megdühödve — visszakézről söpörtem félre kéziratainkat és igen nem szép dolgokat mondogattam hóhéromnak, hogy — faképnél hagyva őt — másnap rájöjjek: hiszen igaza volt... mint mindig. Vajon munkám históriája mindössze ennyi volna? Nem, voltak hosszú értekezéseim Sőtér Istvánnal, a Madách-szakértővel Bruxellesben, majd Budapesten; számtalan eszmecserém Illyés Gyulával, aki odáig ment jóindulatában, hogy eljött velem Az ember tragédiája előadására, holott a darabot már százszor is látta, hogy ahhoz frissiben magyarázatokat fűzzön számomra, mint ahogyan egy festő magyaráz egy képet, majd pedig irattári kutatásaimban kalauzolt. A többi már verstani kérdés. Nem is jelentéktelen, sőt... Mindig úgy vélekedtem, hogy — legyenek bármennyire is csábítóak az egyébként igen eltérő prózai fordítások, mint amilyenek a két lángész, Baudlaire és Mallarmé A Holló fordításai, — ugyanabból a helytelen alapelvből indulnak ki, mint a közepes Maurice Rollinat igen szabatos alexandrinusú fordítási kísérlete, miszerint lehetetlen egy költeményt ugyanabban a formában lefordítani, mint amilyent a szerző adott ki. Személyes próbálkozásaim, nemcsak A Holló-val, hanem Shakespeare és Michelangelo szonettjeivel, Rilke, Lorca, Jimenez költeményeivel és végül számos mai olasz és amerikai költeménnyel, megtanítottak rá, hogy el lehet jutni — ha nem is a sikerig — de a siker közelségébe. Ezután egy hosszú magyar vállalkozás következett, kezdve József Attila verseivel, folytatva néhány száz költeménnyel — a kezdettől napjainkig, melybe bizonnyal sohase bocsátkoztam volna (s velem együtt mintegy ötven francia költő), ha nem állott volna hozzám igen közel, mintegy második énem, mint állandó tanácsadóm a végnélküli eszmecserék során, barátom Gara László, az Anthologie de la Poésie Hong- roise és az új francia költői fordítás iskolájának lelkesítő szelleme.
