Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rákos Péter: Madách ünnepén

egymásra az Ember, egyre dicsőbb Keplereket nemz, egyre messzebb hatol az űrbe. Karéi Capek híres szalamandra-vízióját Pavel Kohout már az atomháború rémlátomásává alakítja. Ő is hozzáírt egy színt Madách modern Tragédiájához: az ő Čapek-átdolgozásának végén az emberiség kezéből kisiklott Rémek sorra robbantják fel a kontinenseket, de lám, a darab végén a szereplők kórusa a süllyedő világ ormaira állva kiáltja oda a közönségnek, a nem-színpadi Embernek az örök „küzdj és bízva bízzál“-t: csak az állat megy önként vágóhídra, az Ember sohasem! Mit is mondhatnánk Madách Imrének, ha megidézhetnénk szellemét? Csak igazolhatnánk, amit ő hirdetett: az Emberből nem lehet kürtani az újrakezdés szenvedélyét, az emberiség nem akar elpusztulni.

Ünnepelhetnénk-e ma máskülönben?

Az alsó-sztregovai kastély, a Madách ünnepélyek színhelye