Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rákos Péter: Madách ünnepén

Jókaiból is magyarázzuk, Vörösmartyt Kölcseyből és Berzsenyiből vagy Kisfaludy Károlyból is, az irodalomtörténet tele van példákkal, előzményekkel és áthidaló jelenségekkel. Madáchot, úgy tetszik, kiemelhetjük az irodalmi folyamatból; nem fog hiányozni.

S végül, maga a mű! Hiába tudjuk, hogy Madách Az Ember tragédiája megírásához is a maga korából, a nagy nemzeti katasztrófa légköréből merített ösztönzést: az eredmény, a mű mégiscsak korok és nemzetek feletti. Amit Madách kérdezett, bárki kérdezhette volna, bárhol, bármikor; s ezen mitsem változtat, hogy Madách esetleg azért kérdezte, mert a negyvennyolc utáni idők Magyarországának volt gyötrődő fia. Más magyar írók is, a legjobbak szinte mindannyian, az egyetemes ember szempontjából fogalmazták meg mondanivalójukat, de egyik sem látszott annyira elvonat- koztatottnak a haza valóságától, mint főművében Madách Imre.

S most, száz év távlatából ámulva eszmélünk rá az érme másik oldalára: ez a mű friss, modern alkotás ma is, anélkül, hogy egy jottányit is változtatni kellene rajta. Klasszikus örökségünk legtöbb nagy alkotása, noha jelentőségében nem csökken, amint „időben, térben távozik“, — Arany szavait véve kölcsön — „éltető eszmévé finomul“. Madách még mintha közeledne hozzánk az időben, konkrét valósággá válik. Ki saját korában sem volt egészen otthon, itthon van közöttünk is. S nem pusztán az „időszerűséget“ értem rajta. Más, nem csekélyebb írók nem kevésbé jelentős művei is a mához szólnak: le közvetve, azon keresztül, ami ott és akkor volt időszerű. A Bánk bán sem avul el mindaddig, amíg lesz erőszak és lesz becsület és lesznek szabadságukért harcoló nemzetek, de mondanivalójának az az egyszeri köntöse, amelyben megíródott, nem hántható le róla, nem pótolható és nem helyettesíthető: azért értették negyvennyolc magyarjai, azért értik a maiak is, mert bele tudják képzelni magukat Endre korába (és persze a Katonáéba is). József Attila „Hazám“- ja vagy „Levegőt“-je is éppen azért rázza meg a mai olvasót, mert rajta van az ihlet nyoma, amely akkor hevítette a költőt. Az ilyen művek tartóssága abban van, hogy átvihetők, átértelmezhetők. Az Ember Tragédiája ellenben legfeljebb folytatható: nyitott, a végtelenségbe táruló keret a mindenkori múlttól búcsút vett, az utolsó színhez számtalan színen át közelítő, azt soha el nem érő emberi fajta számára.

Amikor hát modernnek nevezzük Madách Imre művét, nem afféle ügyeskedésből tesszük. Távol legyen tőlünk, hogy ezt a túlsókat használt és túl népszerű szót magunk is tovább hígítsuk. De nézzünk csak körül napjaink irodalmában: világszerte visszhangozza azokat a végső sorskérdéseket, amelyeket Madách felvetett. Glicksberg amerikai irodalomkritikus könyvet írt „A személyiség a modern irodalomban“ címmel. A fausti gondolatokkal vívódó Ibsentől a falanszter rettenetében élő Zamjatyinon és Huxleyen keresztül az abszurd drámaírókig: Ionescóig és Beckettig, az exisztencia- listákig: Sartreig és Camusig viszi a fejlődés vonalát, dokumentálja az önmaga hivatását kereső örök Ädám vívódását. Ungvári Tamás néhány éve a Nagyvilágban („Az eltűnt személyiség nyomában“ című tanulmányában) hasonló jelenségeket regisztrált. E tanulmányok olvastán — s könnyűszerrel nevezhetnénk meg jóval többet — szinte fejezetenként újra meg újra visszakísértenek Madách gondolatai, olykor — nem ritkán — szavai is.

„Megy-é előbbre majdan fajzatom,

Vagy, mint malomnak barma holtra fárad,

S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?“

kérdi Ädám a Tragédia utolsó színében. Az örökösen körbejáró, célt sosem érő Ember sorsa a mítoszbeli Sziszifusz királyé; azé, akit Albert Camus, a modern világirodalom egyik legjelentősebb alakja meg is tett az Ember és az emberiség jelképévé. Madách Ädámja már elébb emelt fővel fogadta el ezt a különös rendeltetést: