Irodalmi Szemle, 1964
1964/8
E lérte, hát amit akart, amiért élt, amiért a Tátra aljáról Taorminába, onnan Libanonba űzetett. Mindig a nagy umbriai mesterrel, Raf- faelloval akart versenyre kelni, talmi volt neki minden, ami korából fakadt. S lám, halála után negyvennégy évvel művei gyűjteményes anyagát azok között a falak között mutatták be, ahol a nagy vetélytárs, Raffaello „Eszterházy Madonnáját“ is őrzik. Kortársai nevették és gúnyolták, anekdotákat sikeritettek hősi hevületéből; kávéházi ugratások szenvedő hősévé avatták olyanok, akiknek a nevét ma már csak a történészek ismerik. Negyvennégy évvel halála után, születése száztizedik évfordulóján a patikusból belső elhi- vatásra nagy festővé váló Csontváry tehát győzött. Semmiféle megnemértés és gáncsos- kodás, művészete szabályokat romboló elsöprő ereje előtti fanyalgás sem változtathat ezen. Belekerült abba a nagy szellemi birodalomba, ahol a Raffaellok, Leonardók, Cézanne-ok szabják a mércét. Miért kellett több mint négy évtizedik várnia? Míg kortársai, a modern művészet alapvetői, ha ugyan haláluk után is, de már a XX. század első két évtizedében eljutottak a megérdemelt helyre — miért nem adatott meg őneki is? Izgalmas kultúrtörténeti kutatás lenne ennek a keresése; kétségkívül közrejátszott benne, hogy elsősorban pszichózisából kiindulva akarták megérteni művészetét és különféle stíluselfogultságok nehezítették a helyes értékelés kialakulását. Ám a megnemértés oka Csontváry életműve hallatlan gazdagságában és sokrétűségében is rejlett. Az iskolákban, stíluskategóriákban, puszta formaproblémákban gondolkodók nem is tudnak mit kezdeni életműve fenséges lobogásával, ősi szimbólumokat előparancsoló, mítoszt teremtő gazdagságával, ítéletet mondó prófétizmusával és varázsos realizmusával. Kevesen voltak a művészettörténelemben olyanok, akik oly ellentétes pólusaiban tudták megragadni a valóságot, mint ahogy ő tette. Grünewald és Csontváry kortársai közül talán csak Van Gogh és Dosztojevszkij nevét említhetjük, mint akik, ha más úton is, ám hasonló mélységek idézéséig jutottak el. Álomittas líra, a virágzó mandulafák üdesége, a jeruzsálemi galambok mecsetjének és az olajfák hegyének simogató színei, az égre kúszó űjhold révülete, a naplemente csattanó színtobzódása csakugyan az övé volt, mint a dolgok alakulásának izgalmát és vajúdását ébresztő, megkövült lélekként vergődő hegyvidéki gleccserágy burjánzása vagy az emberi lélek örvényeibe merülő emberlátás, az évszázados jajt síró panaszfali zsidók döbbeneté. „Nagyon kevés azoknak a száma, akik beletekintenének a nagy múltba, az emberi művelődés történelmébe, az isteni természet rendjébe“ — írta volt, magát félreérthetetlenül e kevesek közé sorolván. Csakugyan az „isteni természet“ rendjébe tekintett monumentális tájképein, a természeti organizmust panteisztikus alázattal jelenítő „Selmecbánya Iátképe“-ben, a catániai öböl és az Etna fenségét idéző „Taorminai görög színház romjaiban, az élet teljességét vászonra varázsló „Baalbek“-ben — és az emberiség keserű történetét, az emberi lélek pokolbugyrait megjárt ember rettenetét vetítette alakos kompozícióiba. Talán csak Van Gogh tudta így egyszerre felidézni a virágzó faág szépségét és a Gorgo- fővel szembenéző, koráról ítéletet mondó pró- fétikus haragot. Csak a legnagyobbaknak és a legtöbbet vállalóknak, a maguk épségét ál- dozóknak sikerült ez: himnikus alázattal tolmácsolni a szépséget, a legparányibb színjátékban, a színvisszaverődések egymást éltető lüktetésében, a színek zenei hatást ébresztő egymásnak felelgetésében dicsérni a természetet, ünnepelni a létet — és görcsberándult fák jajongásában lélekké vált cédrus borzongtató
