Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Dávid Teréz: Mocskos
Dávid Taráz mocskos Mocskos kutya volt, és — nomen est omen — mocskos volt. De milyen mocskos! Olyan piszkos kutyát manapság keveset látni. Hasáról mint pocsolyában hentergő malacnak, fürtökben lógott a száraz agyag, és a bolhák majdnem úgy ellepték, mint őszi falevelet a rozsda. Kínlódott is szegény eleget miattuk, de véres ütközetbe került volna őt bogaraitól megszabadítani, mert Mocskos világnézete a bizalmatlanság volt, ami természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy egy zsidó hagyatékából maradt jogtalanul a budai bérházra. Pedig Mocskos fajtiszta, pedigrés, ázsiai puli, szép kis hegyesorrú, zsemlyeszínű kutya volt. Minden más időben karriert csinált, de ezidő tájban nem ő volt az egyetlen lény Európában, akinek keresztülhúzták lehetőségeit. Ám, Mocskos erre fel sem vakkantott. Ügy látszik, nem volt becsvágyó, avagy túlságosan megalkuvó kutyalelke volt és felmérte ésszel az idők szavát is, amely szerint gazdája, miután nem volt fajtiszta ázsiai puli, nem lakhatott véle egy házban. S ezért elvitte a sintér. Ez eddig rendben is lett volna ... De hogy miért rugdosta mégis mindenki őt, holott az ő felsőbbrendűsége vitathatatlan volt, az nem fért ébredőszellemű, hegyes puli-fejébe, és bánatában felcsapott „vadkutyának“. Ami Mocskos értelmezésében azt jelentette, hogy nem várta meg, amíg belerúgnak, hanem előre vicsorította tűhegyes fogait, vadul morgott olyan kézre is, amely simogatásra készült, és csak abban az eledelben bízott, amit egyedül szerzett. Szóval Mocskos filozófussá érett. Van ez így néha. És ő lett a Fillér utca réme ... Aranka ember volt. Már amennyiben ez az elnevezés megilletett abban az időben olyan személyt, aki élethez való jogát házmesteri minőségben szolgálta meg. Egyébként Mocskostól abban is különbözött, hogy két lábon járt, szoknyát viselt és sohasem ugatott. Szótlanul vette reggelenként a régi házmester kezétől elárvult seprünyelet, és megindult a negyedik emeletre. Mocskos vidám csaholás- sal ugrándozott előtte, mert emlékezett a „régi szép időkből“, hogy a munka ott kezdődik. Elismerése jeleit, szilárdabb vagy kevésbé szilárd állapotban azután fenséges nyugalommal hagyta az immár tisztára sepert lépcsőház különböző helyein. Aranka egy-egy frissen felfedezett kupac előtt elmélázva csak annyit mondott... — Nos, jól van Mocskos! — és kezdte az egész seprést élőiről. Mire Mocskos magasat ugrott a levegőbe, látszott, hogy nagyon meg van elégedve a világgal és önmagával. Akkoriban naponta még csak kétszer mentünk a pincébe. Bőröndöt, kabátot hónunk alá szorítva meneteltünk a föld alá. Mindenki azt vitte magával, ami „lényege“. A második emeleti Juliska (aki mindkét lábára sántított), egy imakönyvet, egy feszületet és élete egyetlen szerelmeslevelét hordozgatta oda. Nyakába világoskék kongregációs szalagot akasztott, és ha nagyon „dolgoztak“ odakünn, egy-egy Miatyánkkal is segített rajtunk. Asszonya, a szép szőke Rügerszné a konyakos üveget szorította első ijedtségében hóna alá. Mezei néni, egy öreg nyugdíjas, babot, lencsét szemezett odalent... A gyerekeket a cselédek cipelték. E közben Mocskos se tétlenkedett, s miután kazánházbeli vacka szűknek bizonyult, „Lebensram“-ot vakkantva lefoglalta az óvóhelyet. Hogy ez nem volt részéről törvényes eljárás, azzal mit
