Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Európa elrablása

zi: „Minket nem elégít ki már semmiféle világkép, csupán egyedül a világvég, és ez a vég nem tud bennünket megijeszteni, mi a végnek felajzottan, szerelemittasan azt mondjuk: Tel Te'.“ — A németeknek az a fajtája, mely tegező viszonyban van a világvéggel, csak a katasztrófa kéjelgője, exhibicionistája, nihilistája lehet. Ez az, ami olyan elviselhetetlenül visszataszító. De vállalják és akarják. Az 1933-ban Romain Rolland-al vitázó G. Binding főérvként a katasztrófa-vállalást játszotta ki: „Értse meg a Führert... Ezt a 'Németországot akarjuk mindenáron, még a pusztulás árán is. Ez akarat előtt minden vád semmivé foszlik." Megérteni a Führert, nem jelent sem többet, sem kevesebbet, tegnap csakúgy mint ma, mint vállalni a „kinyúlást“, és ha kell, a végpusztulást. Valamit a pusztulás árán akarni a min- dent-elvesztést jelenti: a nihilt! A vég-semmit a minden feláldozásával. A nihil az irracionalizmus gigantikája. A fasizmus a legszörnyűbb német paradoxon: a racionalizált irracionalizmus! Hitler a háború kezdetén azonnal bejelentette jogát és igényét a világpusztításra: „Ha hódításainkat nem tudjuk megvalósítani, akkor magunkkal rántjuk a pusztulásba a fél világot“. Göebbels a fenyegetést így variálta: „Ha pedig mennünk kell, akkor magunk után úgy vágjuk be az ajtót, hogy Európa ettől láthatón és hallhatón megremeg és kő kövön többé nem marad.“ így bizonyosodott be az, amit Gonzague de Reynold jósolt: a Hitler-rezsim „olyan kalandba sodródhat, mely a pusztulásban magával ránthatja egész Európát". A hollandiai német emigráns lap, a Deutscher Weg, Sally Salminen dán írónő nyilatkozatát közölte, aki náci meghívásra utazott a lübecki „Nordische Festtag“-ra, ahonnan azonban kiábrándultán tért haza: „A nemzeti szocializmus az emberiséget pusztulásba rántja, mert a legjobb és legnemesebb érzéseket a sárba tapossa." (1938. 36. sz.)

Az öntanúságok és idegen megfigyelések egyformán bizonyítják a „pusztulásba-rántás“ német lehetőségét és ultimatív realitását. A német imperializmus térfelén a katasztrófanihilizmus pozitív tényező: a háborút kiváltó va banque-lelkület, a kalandor mentalitás és a prepotencia reális funkcióvá avatja. Intel- lektueljei állandóan sugallják a nihil „metafizikáját" gyilkos-öngyilkos német nagyszerűségét. Mint Friedrich Sieburg, a volt náci, a német publicisztikának ez a penetráns alakja, aki Heinrich von Kleist halálának százötvenedik évfordulóján így emlékezett meg az öngyilkos költőről a Frankfurter Allgemeine Zeitungban (1961. XI. 16): „Egy német költőben megvolt a bátorság, hogy a sötét lehetőségeket kipróbálja és egzisztenciája mérő ónját a semmi — mely talán a minden — feneketlen mélységébe dobja. Németország, a mi Németországunk, melynek nagyjai a halál és az élet hajszálfinom határvonalán találhatók, a halálban több boldogságot talál, mint a földi lét egész teljében.“ Franz Schonauer, a nyugat-német írók vétó-könyvében — a „Bestan- daufnahme“-ban — éberségre intőn hívja fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy egy ilyen sieburgi kaméleon-típus „szabadon írhat ma egy költőről, akit épp a német állapotok tettek tönkre... Ez a tény riasztóan jelzi a múltba való visszanyúlás erőltetettségét és talmi voltát, mellyel a restauráció manipulál“.

Richard Alewyn-nek az előző fejezetben idézett Hofmannsthal-portréjához kell visszalapoznunk. Alewyn a sors kegyének tartja, hogy Hofmannsthal idejében (1929-ben) halt meg és így neon érezhette a német ember szerencsétlen feszültségeit „a nihilista idealizmust, a feltétlenség fanatizmusát, a titáni dacot, a fausti törekvést és a wertheri ábrándozást, a mindentakarást, és a semminek a körüludvarlását, a létfeletti akaratmértékte- lenséget, mindent, ami túlfeszített és görcsbe- rántott, a fatális ügyességet és az állati hu- mortalanságot". 1927-ben mondotta el híres beszédét: „Az irodalom, mint a nemzet szellemi tere“, és itt az ifjúsághoz szól: „azokhoz, akik örökké indulóban vannak új partok felé és már kérkedőn csóválják fejük fölött a gyújtogató fáklyákat, hogy a hátuk mögött felégessék a hajókat, azokhoz, kiknek hízeleg, ha sziklacsúcsokon és szakadékok szélén lakhatnak, azokhoz, akik csak ott élhetnek, ahol nem szédülhetnek, a Nietzsche-németekhez... Hofmannsthal e beszédében mindazokat hívja, akik mögött már barbárok és bestiák várnak, de úgy hívja őket, ahogy démonokat szólítanak, hogy megszelídítsék azokat". Hofmannsthal intellektuális arisztokratizmusa e konstellációban nem lehetett ellenerő, csupán pusztában elhangzó szó. Hat év múlva Göebbels a könyvmáglya tüzérnél a démonok győzelmét ünnepelhette: a barbárok és bestiák felszabadulását, elindulását.

A német katasztrófa-nihilizmus azonban nemcsak német anomália; ennél sokkal több: fertőző világ veszély. Ami ma van: az a német nihilizmus világgyőző, világszuggeráló kihatása. A fasizmus — a német katasztrofanihi- lizmus — a nyugati győztesek jóvoltából világgá szabadult. A kóstolót e destruktív totalitásra a német militarizmus adta, és a Nyugat az atomtotalitásba, a katasztrófa-kalandorság- ba akkumulálta a német katasztrófanihilizmus hőfokát és veszélyét. Volt egy magyar író, aki ezt a német nihilizmust végzetszerűségében és Nyugat-fertőző akút voltában, idejé