Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól
tömegei tökéletlenek, mély, igaz, finom szerelemre teljességgel képtelenek. Hogy majd másformák lesznek-e, azt nem tudom. Egyelőre úgy látom, a műveltek, akik a szerelem élettanával és lélektanával, tudományból és irodalomból is megismerkedtek, a boldog szerelemtől talán még távolabb vannak, mint a nyers és durva parasztok, mert a közönséges „állati“ adottságokat „filozófiával“ és ideológiával bonyolítják. Lehet-e rend a szerelemben? — ez itt a nagy kérdés. Nem tudom. Egyelőre úgy látom, hogy az egyház, de különösképpen a katolikus egyház az, amelyik a szerelmet a legreálisabban, az éhes emberállat, az önmagát fenntartani akaró faj s ezen belül a nemzet s még ezen belül is a család (úgyis mint „dinasztia“ — nem éppen uralkodóházat értek — úgyis mint életközösségi egység) szempontjából nézi s nem csupán a szerelemre építi az élet, a faj fenntartásának rendjét, hanem a „törvény“-re is. Az ideális az volna, ha a „törvény“ a szívekben volna, de ha ott nincs, mint érzés, legyen ott mint félelem és szokásrend, s legyen az észben mint belátás és meggondolás. Vagy ahol és akinél ez sem lehetséges, ott a reflexekbe égetődjön be a „törvény“. Az ember tökéletlen, eredendően gyarló, de mind ember, szükségletei vannak, szerelemre vágyik, párjára éhes, tehát biztosítani kell neki úgy, ahogy lehet. Körülbelül ez az Egyház elve és gyakorlata (a be nem vallott, mert hiszen amúgy szentségekről és isteni rendelésről beszél) s el kell ismerni, hogy nagyvonalú elv, nagy ember- és világismeret van mögötte. Eredete még a theokrati- kus korszakok okos és tapasztalt vén főpapjaitól származik, akik együtt birtokolván az állami és a lelki hatalmat, és istenné emeltetvén dicsőségben-telhetet- len önmagukat, úgy is kezdtek gondolkozni, mint az Isten: atyaian és nagyvonalúan. Nem a kivételes egyesekre, hanem a sokaságra szabták a törvényt. Az egyházatyák és a pápák az egész emberiség „boldogítását“ tartották szem előtt, vagy mint az Isten földi helytartói, vagy — ha nem hittek a személyes Istenben, mert nem találták a világegyetemben —, akkor mint az emberi élethez és az emberi nem fölötti uralomhoz nélkülözhetetlen „isteneszme“ képviselői és birtokosai. Ez igen érthető. Elvégre a valóságos Isten meglehetősen bizonytalan egzisztencia, de egy szépen illetve meghökkentő furcsán — lásd perzsa tiara! — felöltöztetett papi fejedelem, csakugyan olyan, kellő magasságba és megfelelő távolságba állítva, oltárfényekkel, áldozati tüzek lángjával megvilágítva, mint egy valóságos isten. És ennek az istennek, vagy istenembernek a házasságról is van szava s ez a szó parancs! Köztörvény és életparancs. Az a kérdés most, hogy mit csinál a szocializmus ebben a kérdésben, miután ki fog derülni —, hogy az utópisták és a különféle szabadgondolkodók anarchisták szerelmi és házassági elveivel nincs mit kezdeni: azok boldogtalan emberek — s hozzá kivételes emberek — vágyálmai. Az fog bekövetkezni, mert annak kell bekövetkezni ebben is, mint a nevelésben (bár már ott tartanánk!) ahol Makarenko — nagyon bölcsen — felfedezte az örök igazságot, hogy a társas együttélésben az erő és a szeretet dialektikus kölcsönhatása az igazi hatóerő s a nevelőnek, a közösségvezetőnek ezt kell érvényesíteni — ha tudja. Aki nem tudja, ne legyen nevelő. Arra vannak a normák, arra van a „törvény“, hogy ahol az egyes ember nem találja az utat, eligazítson mindenkit, legyen bár uralkodó vagy alattvaló, vezető vagy vezetett. Egyelőre nem gondolkozom tovább a dologról. Amit mondtam, úgy érzem helytálló, de mégsem véglegesen megnyugtató ... Panaszkodás helyett Nem ismerem azt a lelkiállapotot, hogy az ember a lelki gondjait, szenvedéseit, kétségeit, valakivel — feleségével, testvéreivel, baráttal — megossza. Gyónni nem gyóntam soha, nem azért mert kálvinista, hanem talán még inkább, mert
