Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Tőzsér Árpád: A Gyuri tanyán
Tőzsér Árpád a Gyuri tanyán Hárman ülünk a Gyuri-tanya néven ismert erdészlak verandáján: V. bácsi, volt VNB elnök, Z. a járási kultúrotthon dolgozója és én. Messze felettünk a különös nevű, nyelvész fantáziát csiklandozó Pipityke és Pozsálló hegyek hallgatnak bele rengeteg erdő-szakálukba. A lábuknál forrás buggyan, s nekivág a völgynek, s mire ideér a Gyuri-tanyához tekintélyes patak lesz belőle. Ugrál kőről kőre a hab, így ugrálhatott húsz évvel ezelőtt is, de mikor Fábryék a Ko- hút-hegyi szakadás után erre jártak, már jég tenyér alatt hallgatott a patak. A naptár decembert mutatott, a németek dühödten csörtettek a Kohút rengetegében, s a Petőfi partizánosztag három részre szakadt. Kisebb egységekben könnyebb volt a mozgás, a visszavonulás. A három század közül Kassa felé igyekvőt Fábry József vezette. Útközben három napot töltöttek ebben az erdészlakban, amelynek akkor már csak egyetlen lakója volt, az öreg Fábián Ferenc, aki még idejében figyelmeztette Fábryékat, hogy a rozsnyói helyőrség és a határvadászok éppen a Gyuri-tanya ellen készülnek. A rajtaütés nem sikerült. Fábryék akkor már Lucskán vásárolják a szalonnát, s adnak érte elismervényt a Magyar Népköztársaság nevében. S lakott az erdészlakban egy ideig Kozlov brigádparancsnok is vezérkarával. Innen ment a parancs a három felé szakadt Petőfi-osztag parancsnokainak: Megközelíteni a frontot, s egyesülni az előretörő szovjet csapatokkal. Abban az időben a jó pár száz méterrel alacsonyabban fekvő Greksza-tanyán már százakra rúg a magyar katonaszökevények és egyéb menekültek száma, akik ugyan nem működnek együtt a partizánokkal, de nem harcolnak ellenük sem. Kozlov tud róluk és számol velük. Csakhogy a németek elől menekülni kell. Elhagyják a két tanyát, amelyeknek sorsa pusztulás. A németek mind a kettőt felgyújtják. Most csend van a Gyuri-tanyán. A leégett erdészlak helyére új épült, csinos tornácos házikó. Semmiben sem emlékeztet a húsz év előtti harcokra, a pusztulásra. Az udvaron méhek röpködnek, 10—15 kaptár sorakozik katonás rendben a veranda előtt. Z. fényképezőgéppel a nyakában vizsgálgatja a házat: melyik oldalról volna a legjobb levenni. V. bácsi a verandán ül egy lócán az árnyékban s ingerült hangon monologizál. Ő ugyan dialógusnak szánja amit mond, de nincs partner, mert én gondolatban messze járok, azon töprengek, hogy hogyan csöppentem én ebbe az egészbe. Hiszen a húsz év előtt történtek, a Szlovák Nemzeti Felkelés, a partizánharcok nem a leghálásabb téma. A résztvevők többnyire élnek, s nagyon érzékenyek minden adatra, minden eseményre. Minden apró tárgyi tévedést személyes sértésnek vesznek. Pedig adataik csak annyiból értékesek, amennyiben segítenek a húsz év előtti pszichózis újraformálásában. Az írót legalábbis ez érdekli, s nem a konkrét események és személyek. Riportot írni ilyesmiről hát, a Felkelés élő szereplőiről nem a leg kecsegtetőbb dolog. S ráadásul még a hivatalos történelemszemlélet sem teljesen tisztázott a Felkelést illetően, a tézisek nem egészen egyértelműek, az író ki van téve a baklövéseknek, a megmosolyogtató, ha nem politikailag veszélyes mellékfogásoknak. Miért vállalkoztam mégis rá, hogy riportot írok a Felkelésről az egyokri szereplők emlékei alapján ? A nap melegen tűz. A levegő rezzenéstelen. Már a tornác sem tartja az árnyékot, a Nap ferdén, oldalról dobálja sugarait ránk. V. bácsi hirtelen felemeli a hangját, nem lehet kitérni a kérdése elől:
