Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Nógrádi Sándor: A szlovákok hősi felkelése idején
A faluban elsőnek rendszerint a bíróval vettem fel a kapcsolatot. Ez késő este vagy éjszaka történt. Egy fél óra leforgása alatt már tizen-tizenöten is hoztak kenyeret, szalonnát, kolbászt, hagymát a partizánoknak, legalább négy-öt napra valót. Lehotkára alaposan összefagyva érkeztünk, nagyon hideg volt az éjszaka, és amíg felderítőink visszaérkeztek hozzánk a faluból, a fáradtságtól eldőlve, a mezőn aludtunk. De mire a kondás faluszéli házába értünk, már régen pattogott a tűz a konyhában, és megfőtt a krumpli a nagy kondérban. Másnap a csizmadiák megjavították csizmáinkat, bakancsainkat, és az asszonyok egymással vetekedve főzték a kitűnő sztrapacskát, vagyis juhtúróval, vajjal ízesített krumplis galuskát. A Hrabča pusztai kitörés Az egyik éjszaka a Tűrje Polje közelében levő Hrabča pusztán kerültem negyedmagammal szorongatott helyzetbe. Ez a tanyán töltött második éjszaka történt, ahol azért maradtam egy második éjszakát, mert Tánya, a rádióslány és én is betegek voltunk. Influenzát kaptunk. Csapatomat a törzsparancsnok vezetésével egy Suché Brezovo közelében levő vízimalomba előreküldtem azzal a^ paranccsal, hogy ott várjon meg engem. Velem maradt Tömpe András, a komiszár és egyik felderítőm, a tornaijai származású Molnár Jani. Úgy gondoltam, hogy jócskán beszedve aszpirint, majd kiizzadjuk valahogy a betegséget, és a harmadik éjszakán elérjük a tőlünk mintegy tíz-tizenkét kilométernyire levő vízimalmot. A németek áthúzták számításomat. Valahogyan megneszelték, hogy a tanyán partizánok tartózkodnak. Azt is tudniuk kellett, hogy kevesen vagyunk, és talán még azt is, hogy betegen fekszünk. Gyanúnk később a tanya egyik gyengeelméjű cselédjére esett. Mindenesetre, a németek éjjel tizenegy órakor támadást intéztek a tanyai ház ellen, számításom szerint egy rajnyi erővel, vagyis tíz-tizenkét emberrel. Ezek elállták a ház kijáratát az udvaron, és a kapu előtti teret. Más kijárat nem volt. De meg úgy látszik, nem is akarták teljesen elaprózni erejüket. Zseblámpával az udvarról bevilágítottak a lakószobába, ahol tartózkodtunk. Ez a bevilágítás azonban nem szemből jött, hanem ferdén, az ablak egyik csücskéből, nehogy lövés érje őket. Tömpe százados az egyik ablakon keresztül állandóan figyelte az udvart, mindaddig, amíg, én magamra nem húztam este kimosott és még nedves flanell alsóruhámat, és fel nem öltözködtem. Molnár a konyhaaitót biztosította belülről. Egyszerre csak egy kézigránát robbant az udvar felőli falon. Ez az ablaknak volt szánva, de nem találta el. A tanya gazdája, egy hetven év körüli idős ember ekkor kilépett az udvarra és szlovákul kiáltott: „Kik vannak itt?“ Egy lövés dördült el, és a hangját nem hallottuk többé. Már megérett bennem a döntés, hogy erős géppisztolytűz fedezete alatt a konyhaajtón és utána a kapun át kitörünk. Ekkor jött segítségünkre Tánya jó megfigyelőképessége. Általában a tanyai házaknak a kertekre vagy a földekre nyíló hátsó ablakát nem lehetett kinyitni, beépítették a falba. Ebben a házban azonban másképp volt, Tánya észrevette, hogy itt a kertre nyíló ablakon rigli van, vagyis kinyitható. Felhívta a figyelmemet rá. Nekem sem kellett több. Odaléptem, és óvatosan, nehogy egy sorozatot kapjak, kinyitottam az ablakot. A kertből semmilyen nesz sem hallatszott. A politikai biztos pillanatok alatt döntött: Elsőnek ugrik a parancsnok, másodiknak a rádiós, harmadiknak a politikai biztos, negyediknek Molnár. így is történt. Először egy kis tornácra, onnan a kertbe ugrottam. Balra körülbelül egy méter kilencven magas kerítés állta útunkat. Ezen átvetettük magunkat mind a négyen, mintegy hat-nyolc másodperc leforgása alatt. A kapu előtt álló ellenséges csoport ezt azonnal észrevette, a ház sarkából mintegy tizenöt-húsz méterről, és más irányból is, bőségesen kaptunk géppisztolytüzet, amit rögtön viszonoztunk. Közben a felszántott földön az erdő felé futottunk, és meg-megállva tüzeltünk. A németek talán száz méteren át üldöztek bennünket, állandóan tüzelve ránk, de aztán feladták a harcot. Közülünk szerencsére senki sem sebesült meg; hogy a németeknek volt-e halottjuk vagy sebesültjük, azt nem tudtuk meg.
