Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - A MAI JUGOSZLÁV IRODALOM - Zlatko Klátik: Betekintés a jugoszláv irodalomba

ahogy azt Lalié tette, hogy bebizonyítsa, az ember még ilyen szélsőségesen kiélezett élet- körülmények között is, a kétségbeesésnek, a félelemnek, a halucinációknak, az álmoknak, a gyermekkorhoz és az első szerelemhez me­nekülő üdvkereső emlékezésnek ellenére, megőrizheti saját arcát és gerincességét. A magány Lalié tükrében nem rendelkezik sem­miféle vonzó költői fenséggel, a sötétségnek és reménytelenségnek mély kútját mutatja, amelyben kialszik a gondolat és az érzés és éppen ezért e Lalié ábrázolta magány egyúttal kétségbeesett fájdalmas kiáltás is az emberi együttérzés felé. Lalié stílusa gyakran pate- tikus, látomásszerűen lebegő, de az ember belső lényegét analitikus eszközökkel vizsgáló és a tényeket szimbolikus jelentőséggel színe­ző is. Hasonló területen mozog Miodrag Bulatovié, a másik csernohorai szerző is, aki a „Vörös kakas égbe száll“ című regényével, amelyet húsz nyelvre lefordítottak, valóban nagy figyelmet keltett. A szerző az emberi tudat legmélyébe ereszkedik és ott olyan tulajdon­ságok után kutat, amelyeket nem lehet az egzakt gondolkodás eszközeivel egykönnyen desifrírozni. Egész sor figurájával bizonyítja, hogy az emberi egyéniség nem redukálható néhány általános igazságra. Történetei a való­ság és az álom, a mindennapi élet és a halu- cínáció, a tudat- és a tudatalatti határán mozognak és ennek a pszichikai senkiföld­jének a területéről olyan szuggesztív és költői erejű képeket tud ellátni, amelyekben egy­másra villanóan feszülnek olyan soha meg nem alkuvó hatalmasságok, mint: nemesség, gazem­berség, barátság, árulás, a jó és a rossz. Mindezek ellenére Bulatovié nem esik az eti­kai relativizmus hibájába, hanem megőrzi az élesen határolt értelmi tagozódást és elbe­szélésével ama törékeny vágy szimbolikus kifejezéséig szárnyal, amelyben az emberi boldogság a gyermek feldúlható búvóhelyének vörös kakasában él. Laliéhoz hasonlóan kizárólag háborús témá­ból merít Antonije Isakovic is, aki a rövid prózák legsikeresebb képviselője. Ama sokrétű gondolati, etikai és érzelmi problémákat, ame­lyet a fasizmus elleni harc hozott, Isakovié megpróbálja a modern novella szűk területére szorítani. Közelebb áll a realista elbeszélés tradíciójához, mint a modernisták többtervű- ségéhez, szabad asszociójához vagy belső mo­nológjához, de ugyanakkor szuverénen kezeli ezeket a tradíciókat, túl tud rajtuk lépni, képei telítve vannak szimbolizmussal, filozó­fiai és költői jelentésük az értelmi jelentést is kitágítják. Ezenkívül Isakovic gondosan óvakodik az ideológiai és etikai retorikától, a tendenciózusságtól, aktivizálja az olvasót és arra kényszeríti, hogy a sorok közötti jelentésből derítse fel és hámozza ki a mé­lyebb mondanivalót. Más területen és más kifejezési eszközökkel dolgozik Vladan Desnica regényíró. Ivan Galep tavasza című művében megteremtette a jugo­szláv esszé-regény prototípusát, amely olyan igényes és szokatlan olvasmányt jelentett, hogy első pillanatban a kritikusok egy részét is zavarba hozta, hamarosan azonban megtáp­lálták benne az újító jelentőséget. A művészileg sohasem öregedő és saját müvével állandóan provokáló Ivó Andrié. a jugoszláv irodalom patriárchája magas élet­korával, alkotó tapasztalataival a legigézőbben köti össze a tradíció maradandó értékét a modernisták igyekezetével. Első pillanatban úgy tűnik, mintha a török időkből származó és Boszniában játszódó regényeiben és novel­láiban minden öreg és avitt lenne. A téma, az emberek, az elbeszélés, a pszichológia és a szerző szemlélete. És bár Andrié a történelmi kor és a környezet utolérhetetlen festője, bár műve nem egy szempontból a megörökítő do­kumentum jelentőségével bír, e ténynél mégis nagyobb jelentőségű az a legmaibban és legholnapiabban minden emberhez szóló mon­danivalója, amely tér és történet felé ível, mivel Andrié festői és történelmi kosztümbe öltöztetett hőseit, azok gondolkozását, kínló­dásait és reménységeit örök emberi tulajdon­ságokkal ajándékozta meg.- A külső nyugalom, állandóság, a szinte lusta mozdulatlanság mindez csak az átgondolt misztifikáció követ­kezménye. amelyet kiváló elbeszélő képesség hív életre, de amely alatt az élet dinamikája árad. Andrié mondatai alaposan és finoman kimunkált kristályok, felépítésük egyszerűsé­gében szinte átlátszóak, felületükről mégis színek és képzetek gazdag skálája ragyog. Az egyszerűségnek és az összetettségnek eme egyéni ötvözetéért válik oly vonzóvá mindenki számára Andrié műve egyszerű olvasótól a legigényesebb műélvezőig egyaránt. Andrié antipólusa Miroslav Krleža. Andrié mélyre bocsátott szonda a történelmi Bosznia szűk kútjába; Krleža szabadon és kötetlenül bánik térrel és idővel. Andrié prózája par excelence epika; Krleža műfajban és tenden­ciában is az egyetemes szintetikus művészet képviselője, prózaíró és drámaíró is, lírai és epikai költő, esszéista, kritikus, szenvedélyes vitatkozó, filozófus és szociológus, olyan cik­lusok szerzője, amelyben drámák és regények, komplexegységek és különféleségek egymásba szövődnek, Andrié a legszebb szerb-horvát nyelv eredetiségének őrzője; Krleža a nyelvi szintetizmus híve, az írott nyelv alapjaira a polgári nyelvjárás rétegei, német, magyar, latin nyelvi fordulatok rakodnak rá, máskor pedig tiszta tájszólási elemek s modernista stílusok vegyülnek egymásba. Erkölcsi páto­szával és intellektuális élességével, amely egészen a szarkazmusig ível, Krleža bálvány­döntő és maszktépő, helycsinálója valaki más­nak, aki majd az irodalom pionírjainak útját virágokkal ülteti és napsugárral ragyogja be. Természetesen a jugoszláv próza, amely háború utáni gyors fejlődésével minden két­séget kizáróan domináns jelentőségre tett

Next

/
Oldalképek
Tartalom