Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Milyen ember hát az ember?

ások és megkínozzák. Szabadonbocsátásuk feltételéül — hogy emberségüktől megfosztva, porig alázzák őket — kétszer arcul kell ütniök egy halálra kínzott, de még élő vasmunkást. Helyzetkonfliktusba kerültek, választás előtt állnak; ha megteszik, amit követelnek tőlük, megmenekülnek, de önmagukat alázzák meg — mintegy arcul köpik önmagukat —, ha nem engedelmeskednek, agyonverik őket. Emberség és halálfélelem találkozása. Az asztalos már megindul, hogy teljesíti a parancsot, de az idegfeszültségben összeesik. A gyenge jel— lemű könyvügynököt a kocsmáros tartja visz- sza, ő maga szilárdan helytáll. Egyedül a filozofáló órás teljesíti a parancsot, a félhalottat kétszer arcul üti és így megmenekül.

Az ötödik pecsét Sánta tragikus és szinte természetellenes drámai látásmódja és plasztikus tömörségével kifejező erejű stílusa következtében megrázó olvasmány. Filozófiájának logikája töretlen, tételszerű megállapításai nagy általánosságban időhöz és térhez kötetlenül is igazak, így hát látszólag az irodalmi mű megismerést szolgáló szerepét is betölti. De itt adódik a kérdés: mennyiben akarhatja ma (Kafka után) egy irodalmi mű a tehetetlen félelem és kisemberség irodalmi megfogalmazását csupán?

Tőzsér értékelésében megjegyzi, hogy a regény egyik leggyakrabban visszatérő refrénje: az életért élünk! Valóban, megkínoztatásuk után a cellában a sebektől borított Kovács asztalos bocsánatot akar kérni a nyilasoktól, maga sem tudja, hogy miért, és azt mondja: „Az embernek mindent jogában áll megtenni az életéért!“ És később: ,,Az a bűn, ha az ember nem követ el mindent az életéért...!“ Csakhogy ez nem a tudatos emberi magatartás filozófiája, ez az életféltés, a halálfélelem és életösztön szinte már alig tudatos parancsa. S számos példa bizonyítja, hogy gondolatok, eszmék védelmében ezt az érzést az ember régen a tudomány és vallás, századunkban pedig a szocialista meggyőződés, a kommunista eszmék vértanújaként számtalanszor legyőzte. Figyelemreméltó, hogy e regény egyetlen eszmékért élő szereplője Készéi, a fényképész éppen humanista eszméi védelmében jelenti fel a négy embert. Üjabb kérdés: ilyen erkölcsi és emberi tudattal, amilyennel a regény hősei rendelkeznek mennyire lehet ember az ember?

Tőzsér „vitatkozó“ regénynek nevezte az ötödik pecsétet.

Miben kell tehát vitatkozni az Ötötdik pecséttel?

Mindenekelőtt emberszemléletével. Király könyvügynök az emberről szóló monológjában «gy gyökértelen, minden külső hatástól és befolyástól elvonatkoztatott szubjektumról beszél, aki idegenül néz a törvényekre, melyek szerint él, szokásaira, beléöröklődött magatartás-reflexeire, tehát lényegében önmagára. Önön magának is idegen. Egyet felejt el csupán; ahogy az ősember csoportokba verődve kezdett élni — nyilván önfenntartásból, önvédelemből, tehát szükségszerűségből! —, hogy egyáltalán össze tudjon férni a többiekkel, bizonyos értelemben fékeznie kellett az indulatait, ösztöneit, tehát önmagát. S az ember törvényeket hozott, így lett ember. Egyrészt hozta a törvényeket, másrészt engedelmeskedett nekik, hatott rájuk és azok visszahatottak rá. Alakította a társadalmat és a társadalom formálta őt, az embert. Marx így fogalmazta meg az emberi egyéniség lényegét: az emberi lényeg nem egyes individuumok absztrakt tulajdona. Önmaga valójában ez a társadalmi viszonyok összesége.“ Az emberi egyéniség tehát a társadalmi, élet produktuma. Döntő fontosságú viszont, hogy visszahat a társadalomra, tehát nincs abszolút kiszolgáltatva valamilyen ellenállhatatlan és ismeretlen erőknek, a sorsnak, vagy végzetnek, nevezzük bárhogyan. Különösen a szocialista társadalomban nincs — bár a regény cselekménye a kapitalista társadalomban játszódik, de szocialista társadalmi rendszerben íródott, ahol a társadalmi élet mechanizmusa az „egyén a közösségben" elv alapján épül. Mi következik ebből a regényre vonatkozóan? Az, hogy alakjai, illetve az alakok hordozta gondolatok filozófiai értelemben csak félgondolatok és nem tartalmazzák a valóság dialektikus egységét. Éppen ez hiányzik belőlük, ami az embert emberré teszi és amire a szocialista társadalomnak a legnagyobb szüksége van; a progresszív önérzet, annak a tudata, hogy a cselekvő ember ura a cselekedeteinek. A tudatos emberség és gerinc hiányzik belőlük. Persze ez nem jelenti azt, hogy ebben az esetben nem történhetett volna minden pontosan úgy, ahogy azt Sánta írja. Az írás realitásával nincs baj, az bizonyos szempontból igaz lehet. Csak az a kérdés, hogy milyen szempontból igaz? Lényegében pszichológiai gondolati regényről van szó, amely a szocialista társadalom emberéhez szól. Erkölcsi felháborító hatását eléri, ebben nincs hiba. S valahogy az ember mégis úgy érzi, itt valami nincs rendben! Miért kellett ehhez a félelem filozófiája. Mennyiben van köze ennek a filozófiának az én életérzésemhez és milyen hatással van rám? Még egyszer hangsúlyozom, nem a fizikai lehetőség realitásában kételkedem, nekem a végső kicsengés erkölcsi és filozófiai igazságával szemben vannak fenntartásaim. Azzal a képpel szemben, amit végeredményben