Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Dobos László: Messze voltak a csillagok

lyén, s elég egy pillanat, mindent felidéz és gyötrődni kell újra elölről. A háború emlékei követelődzők, a fájdalommal sújtott magamfajta ember szinte tehetetlen velük szemben ... Újra kell élni a háborút“ .. . Dobos regénye a háború vádló újjáéledése, emlékeztető muszája. Címe két felkiáltó mondata is lehetne: Üjra kell élni a háborút!, vagy még kifejezőbb egy azonossággal: Nem akartam emlékezni!

A háború feledtető, közönyösítő szerepe néha elcsúszik egy-egy narancshéjon, kis emberéleten. Az a paradox helyzet áll elő, hogy épp a háború — melynek malmára lényegében a feledékenység, a közöny hajtja a vizet — lesz az a buktató kikerülhetetlenség, mely nem enged felejteni. Az imperializmus korszakában a háború állandósult jelenvalóság, maga a legmindennapibb realitás, mely önmutogatástól, a mindig fenyegető és egyben csábító exhibicionizmustól sem riad vissza. Konferenciák és attrocitások, kardcsörgések, tankgörgetések és atomhivalkodások, csakúgy, mint a békebarátok börtönzése atomellenes felvonulások betiltása vagy szétverése jelzik az imperializmus permenenciáját, a háború jelenvalóságát: prepotenciáját.

A háború fenyegető lehetősége, továbbélte- tése, folyamatossága — tehát tagadhatatlan ténye és léte — elől nem lehet elbújni, begu- bózni vagy szemet hunyni. A tegnappal átkozottul és áldatlanul egybeboronált háborús állandósultság a legnyugtatóbb önfeledkezés közepette, egyszerre csak szót kér; van, létezik, rombol, gyilkol post bellum is. A háború nem ér véget az utolsó ütközettel. A háborús totalitás beszorul az emberekbe, beleragad a földbe és — robban. Hány gyerek, hány felnőtt lesz még ma is a tegnapi földbe bújtatott aknák vagy gránátok áldozata?! A gránát, az akna, mint háborús realitás újra szót kér: itt vagyok, gyilkolok kivédhetetlenül, megállíthatatlanul. A háborúnak az ördögi vi- gyora kiirthatatlan, amíg a háború lelke, erkölcse és bombája jelen van, köztünk van. Van, ahol nyíltan szédít és uszít, hogy az arzenálok újra megteljenek és van, ahol ugrásra készen évekig lapul. Az elrejtőzött, elfeledett tegnap, mint akna vagy gránát előlép rejtekéből és játékos incselkedése hivogatón csalja rejtőző titkaira a kíváncsi gyereket, vagy az oly könnyen felejtő felnőttet. A láb tapos, és az emberáldozat letagadhatatlan valóság.

Dobos regénye a háborús folyamatosság mába érő jelenvalóságát példázza: „A háború adóját sokszorosan fizeti az ember.“ És mindennél jobban és többszörösen a kis ember,

az ágyútöltelék, a tömegatom, a morzsa, a magyar Ady-fájdalom: az örökké idegen érdekekért ugrasztott és hajszolt Szaladj János és Rohanj János: ,,rohanj, ha rongy is a mentéd.“ így, ilyen értelemben állít emléket Dobos a Hitler—Horthy-imperializmus ismeretlen katonájának: „Ha józan lenne az emberiség, szobrot állítana a magamfajtának. Hány agyonkínzott sorsot kellene márványbavésni. A mi falunkban minden udvarra jutna egy. így talán tovább megmaradna az emberek emlékezetében a földi pokoljárás, a háború."

Minden háború örök áldozata a „szaladj János, rohanj János“, a kis ember, a névtelen, kit a forgatag felkap, megforgat, lerak vagy eldob, megnyomorít és széttép. A kis ember a háborúban a semmire redukált értelmetlenség: „Hatodik esztendeje nyúvöm, szenvedem az életet anélkül, hogy fikarcnyi értelmét is látnám: masíroztam, énekeltem, olajoztam a puskám, aztán meg bújtam, bújdokoltam, semmit sem tudok magam után felmutatni. Arra sem volt ráérő időm és alkalmam, hogy megszorongassak egy jóféle fehérnépet.“ A minimumra, — a semmire döbbenés ennél többet is tud és mer, és akkor a kis ember néma szenvedéséből a háború értelmetlensége süt ki perzselőn: „Azért volt szörnyű a mi háborúzásunk, meg mostani bújdosásunk is, mert értelmetlen. Kiért szenvedtünk? Kinek van szüksége áldozatra... Ennyi megaláztatást csak madárésszel lehet elviselni: az együgyű- ség tűrhetővé teszi az értelmetlenséget.“

Ideje, hogy rátérjünk a regény tárgyára, tartalmára. Hősünk — Ács Kálmán — „pa- rasztsarjadékból kiokosított művelt paraszt: mezőgazdász“. Ez a^ agronómus a föld, a falu hűségese. Barátja, Györke Anti mindenben az ellentéte: felszippantotta a város, elnyelte a hivatal, funkcionárius lett, és semmi más: „Az ilyen ember pedig még a tegnapjára is restell visszapillantani, fél, hogy elbotlik benne ... Néhány évvel ezelőtt, aki csak tehette ifjú életének nyomorával és nincstelenségével hivalkodott. Ma szívesebben fitogtatják jelenüket.“ így aztán nem csoda, ha Gyürke Anti „már nem halad csak álldogál. Most már csak egy gondja van, hogy le ne taszítsa valaki még az útszélről is.“ Városjártában Ács Kál* mán épp tőle jön. Felhajtottak egy pár kupicát, de csak kapdossák a szót innen-onnan... „Nincs miről beszélnünk... Kellemetlen dolog a mellébeszélés, különösen akkor, ha az ember tudatosan teszi, szomszédos ez már a hazugsággal.“ így dohog még sokáig Kálmán, aztán hazatérve, a kaszálógép munkáját figyeli, mire hirtelen egy motoros kanyarodik eléje: „Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant egy gránát. Homokért voltak, ott találták."