Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

firkantott önbélyeg: „Életem szégyenfoltja.“ És ezt nem mentheti és igazolhatja az sem, hogy a proletárforradalmi officiális sematizmus a harkovi kongresszuson — Hidas Antal szövegezésében — tézisként szögezhette le: „Móricz Zsig- mond a magyar irodalom fasisztája.“ A sematizmus gyümölcsei mindig és minden vonatkozásban éretlenek és terméketlenek. Nem konzerválhatok: nincs időt álló értékük. Kuriózumok maradnak csupán, muzeális tárgyak: ijesztő, döbbentő, nevetséges ficamok. Nincs nagyobb tévedés a kritikus tévedésénél. Kihat egy életre: nálánál senki jobban nem érzi, nem tudja és mondja a kritikus felelősségének súlyát. Sem a diagnózis, sem a gyógymód nem szökkenhet ki ezután könnyelműen a száján. És ezért nem hiszem, hogy rosszat akarnék és rosszat mondanék: helyt nem állót. Épp mert tévedtem és mert tévesztettem, nem szabad többé tévednem és tévesztenem. Latra mért szavak nem időzíthetnek bűnt és így nem szállíthatnak bűnbakot.

A kritikus-bűnbak-sorsát azonban nem kerülheti el. Osztályrésze, tartozéka, és ha úgy tetszik — jutalma és jussa. Mert szólni, kérdezni, felelni, vállalni, kiállani újra és mindig neki kell. A bűnbak-szerep: hitelrontás, és — ami az irodalom szempontjából a legrosszabb — idővesztességgel, idővesztéssel jár. Az igazság mindig később és — későn derül ki. A kritika azonban a jelenre akar hatni, a jelenben, a mában jövőt formálni. A kritika az aktualitás pere, de pozitív, időből, korból adódó visszhang nélkül elfúl, megreked. És ha későbbi fellebbezéseknél győz is, igazsága már csak példa és tanulság lehet, és nem a fontosabb, az aktívabb, az aktuálisabb: az azonnal ható változás és változtatás előidézése.

A kritikus igazságobjemtuma, próbája: a mű. A megbírálandó, a minősítésre váró mű. Ezért kritikust igazolni és cáfolni csak művekkel lehet. És a mű itt egyben és egyszerre lesz a kritika igaza vagy — elmarasztalója. A kritika és a mű párharcában győzzön a több, a nagyobb. És ez a nagyobb csak a mű lehet. Az alkotás. A teremtés! (A kritikus: az impotens költő.) Ha ez megtörténik, a kritikus lesz a legboldogabb, legigazoltabb: sugallatát, célját elérte, tisztelgőn, elismerőn leteheti a fegyvert. Utána és helyette most már az igazi harmadvirágzás beszéljen: a, mü! Ne a kritikus, ne a publicista legyen a kifelé látható és felmutatható eredmény. Kritikus és publicista nem lehet egy irodalom biológiai organikus summája. Sőtér Istvánnak, a Világos utáni irodalmat felmérő nagy művében (Nemzet és haladás, Budapest, 1963. 148.) olvasom éppen Gyulai Pállal kapcsolatban: „A Világos utáni irodalom számára tehát a kritika nagyjából tisztázta a követendő — és az elvetendő példák egész sorát. Ez a tisztázás az ötvenes évtized közepére nagyjából befejeződik ugyan, — de még oly módszeres és magasrendű kritikai munka sem teremt irodalmat egymagában. A legnagyobb, a legdöntőbb vállalkozásoknak a költők, az írók alkotóműhelyeiben kell végbe- menniök“. Kritikus nem reprezentálhat irodalmat: ez a szépirodalom dolga és küldetése. Amíg ez nem így lesz, addig irodalmunk nem töri át önön bűv- és átokkörét! Beszéljen a vers és a novella, bizonyítson a dráma és a regény! És ha ez a mondanivaló mindenfelé hallhatón fog megnyilatkozni, ha a gyümölcs nemesen beérik, egy gondolatfoszlány, egy szívrezdülés szálljon majd az ócsárolt kritika és kritikus felé, aki, ha dünnyögött, morgott, köpködött és káromkodott is, aki, ha gyomlált és irtott, tördelt és nyesegetett is, mégis csak ápolta, gondozta és szerette ezt a vad-bozótot és csodakertet, azt a valamit, amit úgy hívunk, szeretünk és ócsárolunk, hogy szlovákiai magyar irodalom ...