Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus
kultúrrovatvezetö levele: „írj az örömteli májusokról!" Értitek? Én. a kritikus, a frázisgyilkos, én az antifasizmus permanens elkötelezettje, írjak közhelyes vezércikkeket. Azaz hallgassak el egészen ... Amikor mint kritikus végre szóhoz juthattam (figyeljük meg: itteni könyvekről csak 1954-ben jelenhetett meg első írásom!) ... akkor a bennem felgyülemlett antisematizmus azonnal szót kért: veszélyt tudatosított. A sematizmus romboló hatását, fertőző továbbterjedését kellett megkötni, hogy ne válhasson idült állapottá, kényelemmé vagy érelmeszesedéssé, és főképp: ne lehessen magunkat ölő és feladó sablonná, nivelláló, asszimiláló, kaptafává. És ezt a költőknél és a költészettel kapcsolatban kellett a legjobban kihangsúlyozni, ahol a szubjektív tényező döntő jelenléte már önmagában is sematizmus-ellenes ható erő. Ezt az erőt kellett felszabadítani, ezt a tényezőt kellett felmutatni, ezt a pluszt kellett erősíteni. Ezért kellett az antisematizmus, az antitoxin. Ezért kellett a szigor, az operáció. De még így is szeretet és féltés vezette a gyomláló kést, hisz magam írtam akkor: „hinni szeretném, hogy fiataljaink felé eltaláltam a helyes útmutató hangot és gesztust, mely bírálat és biztatás is egyben.“ Az antitoxin bennem volt, védett, erősített és kritikára képesített. Könnyű volt? Higgyétek el: nekem is nehéz volt, mert az ára szörnyű volt: életem legkeserűbb, legárvább évei tanúskodnak róla. A kritika legendája A sematizmus elsősorban és mindenekelőtt a kritikát mozgósítja: a figyelmeztetést és pedagógiát, a vétót és a riasztást. Az antisematizmus indító lökése csak a kritika lehet. A sematizmus: az egyszeregy, a megállapodottság, a leülepedett- ség status quo-ja. A birtokon belüliek kényelme és a kaptafa terrorja: a változatlanság csökönyössége és mindenáron való biztosítása. Itt az antitoxint csak a kritika jelentheti. Nem csoda, ha akadályai és akadályozói voltak, vannak és lesznek. Az itt lefolyt sematizmus-vitának egy váratlan, de logikus mellékhajtásaként, a kritika is a vádlottak padjára került. A sematizmus érdekeltjei vagy érintettjei és mindenekelőtt a sematizmusban elmarasztalt költők érthetően tiltakoztak és berzenkedtek a sematizmus sommás vádja ellen. Védekeztek, felhozták mentő körülményeiket, magyaráztak, vallottak és fogadkoztak. És ez jó jel volt. Valami rossztól akartak szabadulni. De amikor egy lélegzet alatt tévelygéseiket másokra próbálták hárítani, akkor ez rossz jel volt. Bűnbakot kerestek és találtak. És ez a bűnbak s| kritika és a kritikus lett. Ha az egyivású kritikáról lenne szó, még igazuk is lenne. Az a kritika, mely a sematizmust, a személyi kultuszt igenelte, igazolta és sugallta: egy-gyökerűen, egyazonos a sematizmus műveivel. Kölcsönösen egymást erősítették, hitelesítették és ezért most szemrehányóan csak egymást vádolhatják. Amikor azonban a vádaskodást a kritika egészére terjesztik ki, akkor elvetik a súlykot és ezért a kritika védelmében és nevében szót kell kérni. A vita folyamán kitűnt, hogy ezen a földdarabon, tehát Pozsonytól Királyhel- mecig, a Dunától a Tátráig, a mi irodalmunkban minden rossznak, bajnak elron- tója és oka a kritika. A kritika, mely itt nincsen, mely soha sem volt és mely e beállítás szerint most már nem is lesz. A kritika ellen — kizárón — nemcsak visszafutón, de előreszaladón is védekezni kell. A tudatalatti elővédekezés prevenciójaként a kikapcsolási kényszer önműködőn funkciónál. És most egyszerre az a paradox helyzet állt itt elő, amikor egy nemlétezőt, egy kikapcsolt valamit kell nemcsak létezővé, de bűnné és így bűnbakká avatni. A megállapítások többsége szinte egyhangúan próbálta bizonyítani, hogy itt nálunk kritika tulajdonképpen nem is létezett még, a kritikus erre mifelénk valami elsorvadt, elkor- csosodott kreatúra, akit sem ember — sem írószámba venni valójában alig lehet...
