Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szűcs Béla: Az eltemetett költemény

— Hová ásta el a nyomdámat?

— Jó helyen van. — Válaszolt egy kicsit meglepődve. — Gumiba csavartam, ládába szögeztem és a háború után majd nyomdát nyitunk... Most úgy sem kell a vers az embereknek, inkább élelmiszerjegyet nyomtattál volna — tette hozzá tréfásan.

Láttam, itt nem segít se könyörgés, se dühöngés, fogtam az ásót, bementem a kertbe, a nyári konyha mögé és ásni kezdtem a földet. Már nem is érdekelt, hanem valami értelmetlen, vak dac és gyűlölet hajtott. Sajnáltam a nehezen szerzett gyönyörű betűket. Két napig ástam, de nem akadtam a ládára. Harmadik nap ásás közben hangos beszédre lettem figyelmes. Kilestem a sűrű sövényen az udvarra. Két tábori csendőr apám szabadságos levelét vizsgálgatta, amelynek dátumát előző este toldottuk meg húsz nappal. A suhanc hadnagy szellemes- kedve megjegyezte:

— Szerencséje van tata, mert ha nincs papírja, az első fára felkötjük, — majd cinikusan hozzátette: — Ä biztonság kedvéért azért utánanézünk, igen sok a hamisítvány. — Azzal összehajtogatta a levelet és gondosan betette az oldaltáskájába.

Közben a másik katona bement a konyhába, belekotort a fiókokba és néhány papírlappal tért vissza:

— Hadnagy testvér — ezt találtam.

— A fiam verse — magyarázta apám.

A nyilas karszalagos hadnagy elolvasta és forgatta a kezében.

— Ügy látom, házilag készült. Hol nyomtatták?

Kínos csend következett. Ledobtam az ásót és kirohantam.

— Egy ismerősöm kiszedte, amikor még működött a nyomda — kiáltottam a kertkapuból.

— Igen? — szólt gúnyosan. — Mondd csak, véletlenül nem ott készítették ezt a marhaságot, ahol a titkos röplapokat nyomtatják a bolsik?

Megborzongtam. Nem bírtam többet kinyögni, csak azt, hogy:

— Nem ...

Üjra kezébe vette a verset és dühösen ránk ripakodott:

— Amikor mi minden erőnket a totális háború szolgálatába állítjuk, akkor ez a hazafiatlan csürhe ilyesmin csámcsog:

„Legyen már a vérnek, szenvedésnek vége,

Virradjon fel végre az úgy áhított béke!“

— Természetes, hogy a tata nem a fronton harcol, hanem otthon nyafog holmi karcolás miatt — ordította a hadnagy magából kikelve. — Ez közönséges szabotázs! Majd mi megvizsgáljuk .. . Öreg, vedd a köpenyed, velünk jössz!

— De tiszturak! Az ég szerelmére, most jött a kórházból, ne cipeljék el! — könyörgött anyám.

— Ne óbégass mama, még nem kötöttük fél — röhögött a másik és félretolta anyámat.

Én is tiltakozni akartam, meg akartam mondani, hogy hagyják apámat, én vagyok a hibás, azt az átkozott verset én írtam, én nyomtattam ki. Semmi köze a röplapokhoz, meg a totális háborúhoz. Egyszerűen csak vers. Miért hurcolják el apámat? Akkorát szerettem volna kiáltani, hogy leszakadjon a szürke égbolt, hogy összedőljön az egész világ. De nyelvem megbénult és szélütött mozdulatlansággal bámultam, hogy kísérik el apámat a tábori csendőrök.