Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

hittünk. Jócsik Lajost kell idéznünk: „Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más nép gondjait is magunkra vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?“ Balsorsunk egy balfogás eredménye volt: egy történelmi tévedés, egy önkényes személyi gesztus áldozatai lettünk, és erre már sok példa volt a történelemben. A mi esetünk a sztálinizmus címszó alatt könyvelődött el: a személyi kultusz diktatórikusan először minket sújtott. A szocialista törvénytelenségek ártatlanjai, a sztálinizmus áldozatai elégtételt kaptak, de 1945— 1948 némaságba vert szlovákiai magyarsága máig sem kapott minden rossz ízt elemésztő jóvátételt.

Egy mindennél jellemzőbb mai történetet hallottam. Egy rozsnyóvidéki — főképp magyarlakta községeket összekötő — autóbusz sofőrje, a nagy tolongásban rendet akar teremteni: tereli hátra az utasokat, kérlel, majd kiabál, és mindezt magyarul. Mire az egyik utas szlovákul ráreccsent: beszéljen államnyelven! Csend! És a sofőr most már szlovákul kiabál. És az utasok között nem akadt egy sem, aki megmagyarázta volna az államnyelv dogmatikusának, hogy szocialista köztársaságban ilyesmi — államnyelv — nem létezik, nem létezhet; annál is inkább, mert ilyen még a polgári Csehszlovákiában sem létezett, amikor a magyar nyelv — ha zökkenőkkel is — törvényvédte, mindenütt érvényes és érvényesíthető kisebbségi nyelvként virágzott. Most egyenjogú, de a gyakorlat ezt nagyban és kicsiben olykor megcáfolja. A magyar nyelvi és kulturális egyenjogúság de iure megvan, de facto azonban sok kívánnivalót hagy hátra, ahogy ezt az autóbusz példa is tanúsítja. Ez egy "kis mindennapi eset, de a hétköznapok gyakorlatán, valóságán fordul meg minden.

1945 és 1949 között a félelem, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság nyomása alatt éltünk. Aki ezeket a depressziós pszihológiai tényezőket figyelmen kívül hagyja, aki ezt az eredendő adottságot nem veszi számba, az nem lehet bíró a sematizmus szlovákiai magyar irodalmi perében. Amikor a nyomás engedett, valami kiirthatatlanul visszamaradt és belénk rekedt. A fáklya 1952 márciusi számában az elhallgatás, az elhallgattatás továbbgyűröződéséről és okáról még ezt olvashatjuk: „A rejtőzködés oka bizonyos fajta közöny, a félelemnek az a jégrétege, amit nekünk mindenképpen fel kell olvasztanunk.“ És épp Dénes György — a kezdeti sematizmus ma leginkább célbavett alakja — volt az, aki a likvidáló politikai sematizmusról mondotta: „e káros politika nagy hézagot okozott szellemi életünkben, visszamardtunk e tekintetben“.

A szlovákiai magyar költészet a félelem, a nyelvi létbizonytalanság jegyében, a másodrendűség tudatában indult el és a sematizmus atmoszférájában lélegzett. A sematizmus adottságain, gyerekbetegségein fiatal költőinknek természetszerűen át kellett esniök: ez maga volt a kikerülhetetlenség. Dénes György volt az első költő, aki megszólalt. És ez tagadhatatlan érdem és eldisputálhatatlan irodalomtörténeti tény. De ugyanakkor csak ő lehetett az, akinél láthatóan és példázón először ütköztek ki a sematizmus elmaradhatatlan káros, kóros jelenségei. A diagnózist nála és soron következő társainál kellett megállapítani és ezzel kapcsolatban a gyógymódot előírni. Annál is inkább, mert a bábázó Egri Viktor az újszülöttet tudatosan irányította az uralkodó sztálini vonalra, és így a sematizmus igazoltságába és kényszerébe. Ezzel az ominózus váltóállítással indult aztán útjára a harmadvirágzás költészete: „Kötete Sztálin nevével indul

— ami eleve igényt támaszt a költővel szemben.“ Ez az igényfokozás azonban vakvágányt jelentett: a sematizmusban való megrekedtséget. De ezt akkor ők még nem tudták, nem tudhatták, nem érezhették.

A szlovákiai magyar irodalmi sematizmus — másodrendű helyzetéből kifolyón

— sose volt és sose lehetett annyira kirívó, mint a csehszlovákiai sematizmus átlaga. Induló irodalmunk a sematizmus primér stádiumán futott át; a harmadvirágzás első leveleit csupán gyenge dér csipkedte, fodrozta. A szlovákiai magyar