Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

ébresztésre, éberségre kell felhasználni csattanóira beállítani. A döbbentés hatását a jövő hasznára és a jelen használatára — változásra és változtatásra képesítőn — csak úgy lehet tudatosítani, ha a hökkentés, az elrettentés intenzitása sugallón és soká hat. A gyógyászatban sokk-kezelésről beszélnek: idült, merevedett állapotot nagyerejű felfokozottsággal, hirteleni koncentrált adagolásban igyekeznek megszüntetni. Az antisematisztikus, az antidogmatikus szigor a szigetelést szolgálja: ne lehessen újra üzemzavar, rövidzárlat, elsekélyesedés és fátumos, rezignált ernyedés és sötétség. Mert semmi sem könnyebb, mint a sematizmusba visszaesni. A könnyítés, a kényelem visszahúz, a kórságok, a betegségek recidívákkal járnak!

Amikor az ázsiai dogmatikusok faji kizárólagossággá szélesedhető lehetőségeiről írtam, nem véletlenül szökött ki a számon a pánik szó. A hirteleni sokkot kellett stoppolni és továbbadni, azt a hökkenést, zavarodottságot, hihetetlenséget és váratlanságot, melyet az bennem felgyújtott. Mert nemcsak Gottfried Benn-re kellett gondolnom, de Oswald Spenglerre is. Ő beszélt először pigment-háborúról, a bőrszín világháborújáról és utolsó könyvében — „A döntés évei“-ben — Hitler nagy bosszúságára, a „színesek világforradalmáról“.

De, kérdezhetné valaki, hogy jön a csizma az asztalra? A szlovákiai magyar költészetről és irodalomról beszélünk és akkor egyszerre a legnagyobb ázsiai birodalom-óriásra fordul a szó. Hogy lehet egy kalapba dobálni hétszáz milliós homogén tömeget és kis parányi népcsoport-irodalmat? Az aránytalanság megbontja a mértéket, és ezzel alkalmatlanná, használhatatlanná válik. De ha tudom, hogy az ázsiai atom-ultrák jövő kalkulációjának kiindulópontja, a legújabb jelentések szerint már nem négyszáz millió ember, de az emberiség felének a leírása, akkor e számban már én is benne vagyok úgy és akként, ahogy benne voltam és vagyok a Pentagon kalkulációban a mániákus De Gaulle-monológban és a Strauss-radirozásban is.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Tegnap ugyanúgy szegezték nekem a kérdést: mit izgat engem Mussolini és a négus párharca; a csendesóceáni Paracelsus- sziget sorsa: japán kalózok zsákmányobjektuma? Hogy merem a baszk kisebbség szent városát, a spanyol Guernicát, a fasizmus tekintetnélküliségének, az asszony- és gyerekgyilkosságnak a próbagaloppját, kisebbségi temetőnek nevezni és figyelmeztető tanulságként idézni? És főképp és mindenekelőtt, miért már- togatok be mindent a Hitler-szószba, ebbe az „állítólagos“ európai veszélymumusba?! (Mert voltak itteni magyar lapok, melyek az „állítólagos“-sal jelzett kételkedést idézőjelben vágták felém.) Mondjam tovább? A feleletet

— hogy a német csizma mint került az asztalra — ma mindenki egyformán mondhatja, a tanulságot mindenki levonhatja, vagy — felejtheti. „Abból a leckéből, amit Hitler a világnak adott, próbáljon meg minden egyes ember és minden nép üdve érdekében tanulni“, hangzik Lukács György máig érő intése és tanulsága.

Valami azonban mégis megragadt: bosszantó, zavaró, kinevetett és minduntalan „dajkamesévé“ bagatellizált mániákus monotóniám — a fasiszta veszély tényének a riasztása — végül is annyira felszívódott a köztudatba, hogy — nem utolsó sorban — ez is oka lehetett annak, hogy a „Szlovák államban“ miért épp a magyar népcsoport lett egészében és homogenitásában — mint náciellenes, és így antifasiszta tényező — úgy a Karmasin-, mint a Hlinka-fasizmus üldözöttje. A magyar kisebbségi ellenállás tényét ma már hivatalosan is elismerik. A német Gau-Leiter, Karmasin kiadatását célzó újabb csehszlovák-akció sajtóértekezletén, „a MTI tudósítójának kérdésére válaszolva az előadó elmondotta, hogy Karmasin tervei között szerepelt a szlovákiai magyar lakosság deportálása is, mert a magyarok nagy része szemben állt a Szlovákia jövőjét illető fasiszta elképzelésekkel“. (Népszabadság, 1962. jún. 7.) Ugyanakkor az „Üj Szó“ is írt a magyarok és cigányok kitelepítésének e tervéről: — „Ezek helyébe Karmasinék százezer német család betelepítését tervezték, hogy ezáltal „magasabbrendű“ nép foglalja el a kiürített helyeket“, — csupán az indokolásról — tehát a magyar népcsoport ellenállásáról — feledkezett meg!