Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Rudnyánszky István: Szobrok és álarcok
farag, tudja, hogy a száradó fa megreped majd — ezért védi néha művét felületi elsze- nesítéssel, füstöléssel, zsírozással. De z elég ritka: a dogon plasztika csak kivételes esetben fénylik a karitévajtól, a pálmaolajtól, vagy feketedik az üszőktől. Az ősi, nyers, mondhatni „kendőzetlen“ stílus mellett ritkább a szobrok felületi díszítésének, bevonalkázásának módszere. A díszítés, amely mindig geometrikus formákat követ, általában híres fafaragók, művészdinasztiák jellemzője. Egy-egy fából faragott figura a dogon számára nyilvánvalóan egy-egy halott emlékét idézi, egy-egy ősre emlékeztet, amint magától értetődő számára az is, hogy a fétis- faragvány varázserővel bír, akár úgy, hogy a rontást, a gonosz hatalmát az ábrázolt személyre vetíti, akár úgy, hogy véd valamilyen ártalom ellen. Ugyanígy tartalmat hordoz az álarc is és amint az ősfigurát, vagy a fétist mint kultikus relikviát nem lehet elválasztani a dogon hitélettől, ugyanúgy nem lehet elvonatkoztatni az álarcot sem a tánctól. furópai szemmel, talán a műértő vagy néprajzkutató szemével, de mindenképpen helytelen nézőpontból tekint az ember a dogonok maszkjára, ha önmagában, tárgyként szemléli. A dogon maszk ugyanis par excellence táncálarc: a pantomim nélkülözhetetlen eszköze, de egyben a mítosz hordozója. Nem lehet elválasztani a dobok ritmusától, az ütemesen tapsoló, éneklő tömegtől, a táncos testétől, az ünneplő falu hangulatától, a hőségtől, a portól, az izzadó napfénytől, vagy az afrikai éjszaka lángoló tüzeitől — a fényeknek, színeknek, szagoknak és mozdulatoknak attól a leírhatatlan egyvelegétől, amely az igazi afrikai ünnepet jellemzi, s amit nem felejt el soha, aki valaha is látta, átélte... Egyszerű dogonokkal, s az afrikai művészet tudós ismerőivel egyaránt sokat kellett beszélgetnem, míg rájöttem: a dogon szobrocska vagy álarc csak az én szememben „szép“ — a dogon számára egészen másról van szó. Menynyire igaza van Claude Roy-nak, amikor a primitív művészetről írt munkájában (Arts Sauvages) éppen a dogon plasztikával kapcsolatban ír arról, hogy a maszk vagy a figura csupán annak az embernek az optikájában „szép“ vagy „csúnya“, aki elragadta az ősök tiszteletére emelt házioltárokról, kivette a varázslók kezéből, leemelte a táncos arcáról, hogy kiállítsa őket egy múzeum elvont fényében, vagy egy európai lakás családias és frivol keretében. Igen, az ős-szobrot nem műgyűjtők örömére faragta a dogon, hanem kóborló lelkek megbékítésére: a fétis nem örömet, elragadtatást, meglepetést, profán gyönyörűséget akar kelteni a szemlélőben, hanem a mágia eszköze: fába faragott varázserő. Egy erdei szellem képmását a dogon nem azért alkotta meg, hogy bárki is tekintetével simogassa, hanem azért, hogy hódoljanak és áldozzanak neki. A maszk sem csupán álarc: a dogon, amikor felveszi, átlényegül, nem pedig szerepet játszik. Csak így lehet megérteni a maszk hatalmát, a tánc bűvöletét. A szellemálarcok inkarnáció-tartalma teszi lehetővé, hogy a láthatatlan mindenki számára láthatóvá váljék. A maszkok megtestesítik a testetlent. Nemcsak jelképeznek, hanem meg is jelenítenek. Ez a jelenlét, a természet- feletti lények nyilvános látogatása, nagy és örvendetes esemény a közösség számára: a szellemeknek a maszk segítségével nyilvánvalóvá tett jelenléte megóvja a falut esetleges elégedetlenségük veszélyes következményeitől ... Adogonoknál is tapasztalhattam azonban a kultikus plasztika gyors profanizálódását. A társadalmi típusokat és az állatokat jelképező táncálarcok most már jobbára a népünnepélyek kellékei. Ha egy-egy táncos beugrik a körbe, a falu felcsengő nevetése vagy Dogon fababa
