Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Sződy Viktor: Az önkéntes
Másnap elment a lakására, de nem találta otthon. Éppen szolgálatban volt. Üzenetet hagyott a lány anyjánál és este egy kis csokor hóvirággal indult a találkára. Annál az asztalnál ült, ahol először söröztek együtt. Várt. Minden tiszta rajta, az ing, az alsónadrág, a nyakkendő (igen szerette a nyakkendőket és kifogástalanul értett a megkötésükhöz.) A cipője csak úgy fénylett. A fogai fehérre kefélve; lehelete Odol- szagú. Csak hát merev feszélyezett az egész ember, úgy ült, mintha talán a mozgástól félne. A kis hóvirágcsokor a söröspohár mellett díszelgett. Mindenki láthatta, hogy ide lányt várnak. De a lány késett... Még egy sör. Tíz perc, húsz perc: egy óra! És a lány nem jön. A szemüveges izgett-mozgott, aztán zsebrevágta a virágot és rumot rendelt. Most már más szemmel nézte a világot. Leitta magát. Végig kigombolt kabáttal, félrecsúszó szemüveggel, szemébe csüngő hajjal, dülöngve lépett ki az ajtón. Hűvös levegő csapott az arcába, ez eleinte kellemesen hatott, ám később végképp egyensúlyát vesztette. Elesett. Beverte az orrát a nedves járdába, megeredt a vére, leesett a szemüvege és eltörött. Kis formás kezével a latyakos járdát tapogatta, de nem kelt fel: — sajnálni kezdte önmagát és halkan felzokogott. Egy ideig siránkozva motyogta: — Ember vagyok! Ember! Ember vagyok!... Ember! Maga sem igen tudta, miért mondta ezt. A kávéházban azt kiáltotta, hogy minden nő kurva, meg hogy: mi az értelmiségiek, mi vagyunk az emberiség lelkiismerete. Akkor utálatos volt... De most... most csaknem mindenkinek megesett volna rajta a szíve, aki meglátja ott elterülve, a csatakos járdán, véresen, törött szemüveggel. De nem jött senki. Sírt és még mindig reszkető hangon ezt ismételgette: — Ember vagyok...! Ember! — Talán érezte, hogy nem emberhez méltó helyzetbe süllyedt, szükségesnek vélte emberi mivoltát bizonygatni. Érezte, ho^y egész életében gyáva volt, soha nem állt ki következetesen az igazság mellé. ... Elszakad a gumiszalag, s a munka elnémul. A szemüveges előveszi zsíros kenyerét, szénporos kézzel és szájjal enni kezd. Foga alatt ropog a szénpor. A csoport összejön, egymás közelébe fekszenek és mind kipakolják a zsíroskenyeret. Lámpáikat félre rakták és széndarabokkal fedték el fényüket. (Meglehetősen gyengefényű lámpák ezek, de ilyen tökéletes sötétségben, húzzák, csípik az ember szemét.) A szemüveges mellett a diák. Lágyhúsú kövérkés ember, telt arca van és okos, kutató szemű. Ő gyakran elbeszélget a szemüvegessel és érdekes, hogy mikor ket- ten vannak, egyszerűen, őszintén beszél vele, a többiek között viszont mindig kissé fölényes és idegenkedő. A diák telt szájjal fordul a pápaszemeshez: — No mi van, te hivatalnok...? Még mindig itt vagy? — Ma vagyok itt utoljára! — mondja s kissé zavartan megigazítja szemüvegét. (Ez a szemüveg is túlontúl ártogat neki idelenn: hol nedves, hol poros, hol leesik. — Nem is használja mindig.) — Éppen ideje, hogy itthagysz már bennünket! — szól a paraszt és elfordul. Most mind a szemüvegesre néznek. — Jobb lesz neked a föld színén — mondja a csoportvezető — nagyon megviselt ez a munka ... A fiú hálás szemmel néz az öregre, ki- érezte szavaiból az együttérzést, az őszinteséget. Sunyítva körülnéz... Ez az egyedüli ember, aki talán szereti is őt. A többiek mind, mind ellenségei. — Miért?! Talán csak azért, mert megérezték, hogy nem szereti őket... ? Mindig vigyázott arra, hogy nézéséből se tűnjön ki az, amit érez. Megadóan, alkalmazkodva viselkedett s mégis beléláttak. Ilyen jó emberismerők lennének ezek a durva bányászok? Idelenn a pihenésbe is mihamar beleún az ember: fázni kezd. A víz lassan csordogál a lejtős kőrétegen. Lucskos lesz tőle a ruha, csak a térdhajlás alatt marad egy tenyérnyi szárazság. Az ember csípője vörösre dörzsölődik, — ezen a helyen a pórusokba szinte belepréselődik a szénpor. Megindul a szállítószalag. Végre-vala- hára. Feldörögnek a légkalapácsok. A szemüvegesnek ma többször megfordult a fejében, hogy ha ma valami baja történne, nagyon szerencsétlennek érezné magát. Kis híján fél éve dolgozik a föld alatt és soha semmilyen ‘komolyabb baja nem esett. Pedig naponta átlagban öt ember sérül meg komolyabban. Dolgozott már olyan helyen is, ahol hét százalék metán volt a levegőben ... S ez már igen veszélyes: ha tüzet fog a metán, felrobban, s ők mind ott égnek. A kőbe fúrt lyukakból áradt a gáz, reggel mérték utoljára, s ki tudja, azóta mennyi van belőle ...?! A fej-
