Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Dobos László: Gyalogolni jó
Dobos László 3. Leningrad, Kijev, Ungvár Búcsúzom Moszkvától. Maradnék szívesen, nyújtanám az órákat, jó lenne „ittfelejtkezni“, s az ismerkedés kezdeti mohóságát nyugodt, ráérős szemlélődésre váltani. Nem lehet. Most érzem az otthon megváltott menetjegy „előnyét“: az útirány programján nem lehet változtatni. Ha akarok, ha nem, egy várossal odébb kell állnom. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magamat, hogy alkalom- adtán visszatérek. Az utolsó moszkvai ebédet egy aprócska kis vendéglőben (sztolovaja) töltöm el. Az előkelő éttermek felszolgálása idegesítően lassú és körülményes. Kérdeztem is: az étkezésnek honnan van ez a méltóságos lassúsága? Ilyen okát adták: az orosz arisztokrácia életében az étkezés társadalmi aktusnak számított, egyszerűen „örököltük“, „ránkhagyták“. Ezt a nyugalmas étkezést jó látni és átélni, egyszer. Először élmény, másodszor már ingerítő végétvárni a tálalásnak. Időzavar és kíváncsiság hajtott a mi önkiszolgáló-talponállóinkhoz hasonló egyszerű étkezőbe. Az idő már jócskán túllépte a delet, de még mindig nagy a forgalom. Tolongnak, zajongnak, s ha sértés éri valamelyik étkezőt, hangosan tiltakozik a pénztárban ülő terebélyes szőke asszonyságnál. Beállók a sorba és várom, míg kiszolgálhatom magamat. A pénztárosnő egy iménti parázs veszekedés győzteseként hangos szóval fürgébb mozgásra ösztökél. A sor egy lépéssel előre kígyózik. Attól tartok, hogy ebben a feszült hangulatban én sem úszom meg szép szóval az összeadást. Aztán váratlanul megjuhászodik, öltözékem szerint külföldinek néz. Szemlátomást restelli az iménti szóváltást. Mosolyog és helyet mutat egy sarokasztalnál. Néhány pillanat múlva idősebb, törtarcú asszony friss kenyeret tesz elém. A szomszéd asztalnál ülők lopva méregetnek, mintha nehezményeznék jelenlétemet. Talán közelednének is, de nem tudnak rajtam eligazodni. Kellemetlenül érzem magam: az idegennek kijáró udvariasság olyan foka ez, ami lehűti köröttem a levegőt. A szovjet emberek idegen-tisztelete kedves és szívélyes. De ezen túlmenően kínos is a megkülönböztetett udvariasság. Benyitok egy bazárszerű üzletbe és kíváncsian nézegetem a pultra rakott holmit. Kedvesen csicsergő elárusítólány szegődik hozzám. Felváltva kínál fejkendőt, különös cigarettartárcát, fából faragott állatfigurát és érdekes emléktárgyakat. Már-már összeszedek magamban néhány kedves szót viszonzásul, mikor szemrebbenésnyi időre egy függöny mögé libben és meglepett, nyakkendőjét igazgató férfit tessékel elém. _____ — Az igazgató, az üzlet igazgatója — mondja a lány. Esetlenül mosolygunk és kölcsönösen bemutatkozunk. Melegem lesz. Félszemmel a fajáratot méricskélem, de vadonatúj ismerősöm karonfog és vásárlási szándékom iránt érdeklődik. Időbe telik, mire megértettem, hogy csupán a kíváncsiság hozott ide. Aztán hajlongva, parolázva elbúcsúzunk. Jóleső szívélyesség ez, mégis van kellemetlen utóíze is. Kérdés motoszkál bennem: vajon minden vevőnek kijár ez a figyelmesség? Van-e választóvonal az udvariasság, a mosolygó szívélyesség és a tiszteletet adó emberi közvetlenség között ? gyalogolni jó
