Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Teleki Tibor: Gondolatok gondolatokat szülnek

képzés. Ti. az ott-dolgoző három elvtárs még a kutatómunka megszervezésére is kevés.

Teljesen egyetértünk Mózsi Ferenc elvtársnak az Oj Szó 1963. június 8-i számában közölt ezzel kapcsolatos megállapításával, hogy ez egyike a legkomolyabb problémáknak. Elismerjük azt is, hogy „alapjában véve (az én kiemelésem) a magyar tannyelvű iskolákban ugyanazok a problémák, mint a cseh és a szlovák iskolákban“, de igazán csak alapjában! S ebből kell kiindulnunk. A legcsekélyebb eltérést is szükségessé teszi, hogy jobban kiépítsük a Kutatóintézet magyar osztályát, hisz a felvetődő problémák és a kutatóintézet munkájának hiányosságai végső fokon mégis a specifikus kérdések lebecsüléséből adódnak.

A célt illetően nincsenek lényeges eltérések, de az eszközökben vannak, a tanulók megterhelését illetően is; és az, hogy a csehszlovákiai magyar nyelvű oktatás úgyszólván a semmiből nőtt ki, szintén jelentős tényezőnek tekinthető.

Feltétlenül hivatkoznom kell alkotmányunk 74. cikkelyének G) pontjára, mely az SZNT hatáskörét így határozza meg: „az egyenjogúság szellemében kedvező feltételeket biztosít a magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárok életének álta’ános fejlődéséhez.“ A jelenségek, a hiányoságok és a specifikus kérdések valósághű értékelése sok félreértést megszüntetne ezzel a kérdéssel kapcsolatban, s közoktatásunk vonalán hathatósan hozzájárulna ahhoz, hogy egy valóban a kommunista humanizmus szellemében fogant elv sokkal következetesebben érvényesüljön a gyakorlatban.

Arról van szó, hogy a magyar iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás minőségi javítása is legalább 8—10 ember kutató munkáját venné igénybe.

Hasonló a helyzet a magyar nyelv, illetve az irodalom oktatásában is. Mi a magyarországi eredményekre csak részben támaszkodhatunk. Egyrészt azért, mert nálunk az idegen nyelvi hatás igen közvetlen és erős; másrészt pedig azért, mert lényegesen kisebb óraszám keretében kell e téren elérnünk nagyjából ugyanazt a minőségi szintet. Márpedig a mintség — átlagban véve — meghatározott mennyiséget követel, s ez a filozófiailag is igazolt megállapítás tökéletesebb munkamódszerek kutatására kötelez bennünket.

Mert jó: megállapítjuk, hogy fejlődnünk kell; de ehhez hozzátartozna talán az is, hogy megmutassuk tanítóinknak a fejlődés irányát, s ezt előzetesen nekünk kellene ismernünk.

Az sem elvetendő javaslat, amelyet Dénes Ferenc elvtárs vetett fel az SZNT ülésén: extern kutotó dolgozók bevonása a pedagógiai közéletbe! — Az általa említett okon kívül

azért is szükség lenne erre, mert a Kutató- intézet bizonyos fokig kiesik a pedagógus továbbképzés hatásköréből, s ezt szintén nem tarthatjuk teljesen helyesnek.

Nem tudom, hogy az extern aspirantúráról elhangzott javaslatnak milyen reális lehetőségei vannak, mennyire lenne esetleg életképes. Nem vagyok ugyan ellene, de csak bizonyos fokozatok betartásával. Ti. a pedagógusok jelenlegi elfoglaltsága s ebben jelentős az eltúlzottan magas heti óraszám is — nem teszi lehetővé, hogy pedagógusaink idegen nyelveket tanulhassanak s egyáltalán, hogy tudományos kutatómunkát végezzenek. Az idegen nyelvtudás pedig az aspiráns-minimum egyik fontos része. Nem mellékes az sem, hogy az ašpirantúra után következő kandidátusi fokozat megszerzése — éppen minőségi követelményeinél fogva — gyakorlatilag kizárja a tömegességet. Tehát ez valóban nem annyira a továbbképzéssel, mint inkább a tudományos kutatás megszervezésével kapcsolatos probléma, noha a két dolog természetesen összefügg.

A kérdést talán olyan oldalról kellene megközelítenünk, hogy a főiskolai diploma és az ašpirantúra között viszonylag mély szakadék van, s a pedagógusok jelentős része az utóbbi fogalmat sajnos nem is ismeri. Az is tudott dolog, hogy az ún. „poszgraduális“ tanulás — részben az előtudományokat figyelmen kívül hagyó és kötelező jellegénél fogva, de tömegességénél és viszonylag alacsony színvonalánál fogva is — ezt a szakadékot nem tudja áthidalni.

Jellegzetes az is, hogy igen tehetséges pedagógusok ismerik ugyan az ašpirantúra lényegét, de épp az említett szakadék következtében — elérhetetlennek tartják — pótolhatatlan szerepe van az ösztönzésnek, márpedig pillanatnyilag nincsen olyan erkölcsi ösztönző erő, mely a legcsekélyebb formában is támogatná pedagógusainkat az önképzésben.

Ezzel kapcsolatban nemcsak a magyar tanítóság, hanem egyben szlovák kollégáink véleményét is tolmácsoljuk, ha szükségesnek tartjuk az egyetemi doktorátus bevezetését. Mert annak eltörlése — még a tradíciók ellen folytatott küzdelmek közepette is — csupán egy rosszul értelmezett „egyenlősdi“, „demokratizálási törekvés“ túlhajtása volt, hisz az ember munkájáért és szorgalmáért kapott erkölcsi értékelés — mert az egyetemi doktorátus csupán ez és semmi egyéb — csak meghatározott társadalmi körülmények közepette lehet a társadalmi megkülönböztetés alapja.