Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte
— Ha volna mire! Felpattant: — Tartsa szemmel azt a csomagot, rögtön jövök! — mondta, s nyomban megiramodot a falu felé. Hiába kiabáltam utána, hogy el talál menni a vonatja, csak szaladt, s futtában visszakiabálta: — Hadd menjen! Majd jön a másik! Mire visszatért, valóban eldöcögött egy vonat. Lihegett, gyöngyözött homlokán az izzadtság, de hozott egy marék cigarettát. Szerettem volna megcsókolni a kezét. Talán a bátyja helyett is. Lassanként besötétedett. Csend volt és orgonaillattól terhes a levegő. Az erdő sötétje mögül kidugta korongját a telihold. Érdekes. Odakint is ugyanígy láttam. Nagyot sóhajtott mellettem a lány: — Mi lesz most magával? — Nem tudom ... Hogy is hívnak ? — Katónak... Béres Katónak. Jól tenné, ha velem jönne! Felveszik... Majd én szólok az érdekében, van ismeretségem. Elgondolkodtam. Mikor befujtatott a vonat az állomásra, egy pillanatra ugyan felvillant agyamban, hogy talán haza kellene menni, hirtelen elhatározással mégis felszálltam a lánnyal. Egymás mellé ültünk és hallgattunk. — Hajnalra odaérünk — mondta Kató. Elnyomta az álom, feje a vállamra billent. Orromba csapott hajának illata. Különös gyöngyvirág illata volt... Hagytam, hadd pihenjen. Kattog a kerék, kattog ... Ülsz a marhavagonban... Huszonhat napig ülsz ... Telve vagy vegyes érzésekkel. Élniakarás, bizakodó remény fészkel benned. Ki tudja, hányadszor álmodod végig ébren a hazatérés pillanatát, ki tudja, hányféle színben déli— bábozik előtted a kis süppedt viskó: kacsalábon forgó váracska, aranykalitka, melyben te vagy az énekes madár. Aztán egyszer átdübörögsz a határon, a vonat megáll. Kiugrasz és elterülsz a földön: a Haza földjén. Belemarkolsz a két kezeddel, titkon talán meg is csókolod ... Haza!... Haza!... Haza! Kattogott a kerék, kattogott... A lány feje ott ringott a vállamon s én legszívesebben elsírtam volna magam, mint egy árván maradt, taknyos kisgyerek. Folytatjuk J. Svengsbír: Déli táj, tollrajz, 1963
