Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte
Lovicsek Béla a p k e 11 e Mikor az állomáson megállt a vonat és leszálltam, mozdulni sem tudtam, csak néztem körbe-körbe egy ideig. Körülöttem idegen arcok, egyetlen ismerőst sem láttam, csak az állomásépület emlékeztetett, meg a kijárónál az öreg gesztenyefa a hazai tájra és az otthon közelségére. Nekidültem a fának és lehunytam a szemem. Mégis haza kerültem. Igaz lehet? Sírás fojtogatott. Itthon vagyok újra, itthon, itthon! Körülöttem minden azt bizonyította, hiszen ott lapult a falu is a lombok között, alig egy ugrásnyira. Aztán már nem gondoltam semmi másra, csak minél előbb haza érni. Minden más a háttérbe szorult. Azon sem értem rá töprengeni, élnek-e, halnak-e odahaza. Hiszen odakint ezerszer is számot vetettem magamban, mindenre felkészültem. Láttam a testvéreimet menyasszony ruhában ezerszer is, és' kiterítve apámat, anyámat, földig rombolva a házunkat. Az a fontos, hogy élek, hogy haza kerültem, s hogy a falut nem sodorta el a háború! Az orosz gúnyában alig ismertek rám a faluban. Bár találkoztam ismerősökkel. Egyikkel-másikkal váltottam néhány szót. Tudtomra adták, hogy otthon mindenki él, csak az apám betegeskedik. Már hónapok óta nyomja az ágyat. És éjjel és nappal rám vár. Még most sem enged a huszonegyből; tőlem akar bizonyosságot. Házunk falát géppuska sorozatok ragyázták, s az udvar hátulján kilőtt tank ült kissé oldalra billenve. Hosszú, lángfogós csöve a mellemre célzott. Mikor az udvarba léptem, a házból nyomban kiseprődött a család. Az öcsém helyre legény, a lányok is nagyot nőttek, és az anyám? Arcán megsokasodtak a ráncok. Csüngtek rajtam és csókoltak. Hullott a könnyük, meg az enyém is. — Apád nagyon vár, fiam... Óh, istenem, de megemberesedtél! — mondta anyám és reszkető kézzel tuszkolt befelé. Apám csont-bőrre száradva feküdt az ágyban. Ügy nézett már, mint az eszelős. Mintha a túlvilágról világítottak volna a szemei. Nagy erőfeszítéssel a fél könyökére emelkedett, de se kézfogás, semmi. Odalökte a kérdést, szinte parancsolóan, mint kutyának a csontot: — Szép, kerek a képed... Ugye, szép ország, jó ország ... gondodat viselték ... Az igazat mondd, mocskolják őket. Elborult bennem a világ. Felindultságomban talán túl nyersen és ellenségesen tört ki belőlem a válasz: — A mennykő ott vágjon bele, ahol van! — Még mást is mondtam volna, de apám alig hallható hangon félbeszakított: — Hazudsz, bitang, hazudsz!... Mint a többiek!... Egy követ fújtok mind, hazudtok!... Takarodj, takarodj a szemem elől!... — Csontos ujja bökött felém, mint a dárda. Mintha a szemem akarta volna kifordítani vele, vagy a szívem átdöfni. Megszédültem. Micsoda!? Hogy takarodjak!? Már másodszor zavar ki a házából!? Én hazudok, én, aki végigjártam a poklok minden kínját, aki...!? részletek egy készülő regényből
