Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - MAI LENGYEL PRÓZA - Tadeus Nowak: Búcsú az álmoktól

Witosiáról és Stefczyk Katájáról beszéltek. Kezdtem unni őket. Így aztán egyre ritkábban jártak el hozzám. Egy éjszaka már csak az öregapó jött. De ő sem egészben. Csak a térdéig. De annál tarkább volt a gúnyája, pávatollas krakkói sapka és virághimes fehér szűr. Ügy táncolt fölöttem, mint valami zsinórra kötött felhő, de egyet sem dobbantott. Nem volt cipője. Amikor a térdétől lejjebb kerestem a lábát, azzal válaszolt, hogy pödörni kezdte a bajszát., Ennyivel megelégedtem. A cipője többé nem érdekelt, hisz magam is mezítláb jártam és a talpam annyira megkeményedett, hogy a templomban hátrafordultak az emberek, ha bementem, mintha a hidláson dobogó kiscsikó lennék. A kemény talpamnak még az is volt az előnye, hogy valahányszor a szemközti házból a velem egykorú kislány hanyatt döntött a földre és csiklandozni akart a hónom alatt, elég volt előre rúgnom a lábamat, és a lányka máris sírva elfutott, két kezét gömbölyű kis fenekére szorította. így hát többé nem láttam az öregapókám cipőjét. Arra sem emlékszem, mikor halt meg, és mikor maradt ki az álmomból. Azt sem tudom, hogy amikor táncolva bevonult a paradicsomba, cipő volt-e rajta, vagy akkor is mezítláb volt. Magam is lassan kikerültem az álmokból. Véletlenül még találkoztam réges régi ismerősömmel. Almát hoztak, cukorkát dugdostak a zsebembe, az egyik még bodzafából puskát is faragott nekem. Álombéli embereim összekeveredtek azokkal, akikkel az úton, a mezőn találkoztam. Elalvás előtt most már azon törtem a fejem, mivel ajándékozom meg a pajtásomat. A párnám alatt búcsústrombitát tartottam, fűzfavesszőből font kalitkában szelíd csókát. Ha reggel találkoztunk a legelőn, mégsem mertem megkérdezni tőle, jártam-e nála éjszaka és mit vittem neki. Régi álmaimból egyre több fiú került elő. Rongyosan, mosdatlanul, összekapart kézzel, arccal más fiúk jöttek a füzes legelőkről. Hasonlítottak egymásra azzal a különbséggel, hogy amazok félrehúzódtak, mintha sápadt köd takarta volna el őket. De a köd függönye mögött mintha jobban öltözöttek, kevésbé sebes arcúak lettek volna, összekeveredtek ezek is, játszani jöttek, fogócskázni, pitykézni, két közeli fűzfa összekötözött ágain hintázni, felmásztak a magas nyárfákra, kiszedték a gólyák fészkét, hogy megajándékozzák a lánypajtásaikat, és fürödtek. fürödtek reggeltől estig a szélesen megáradt Dunajecban. Ismertem a nevüket, tudtam, hogyan eszik a kenyeret. Azt is tudtam, milyen követ kell dobni jókedvük tavaszi vizébe, hogy felforrjon, hogy ökölbe szoruljon a kezük és verekedjenek, míq ki nem fogy belőlük a szusz. De ez még félig-meddig alombeli tudás volt, próbálgattam ráilleszteni azokra, akik kiléptek az álmomból, hogy kiáltozva körülvegyenek és a maguk körébe vonjanak. Csak jóval később estünk egymásnak a szóbeszédek jóvoltából, amelyeket a felnőttek néhány nemzedéke talált ki. Mocskos, sértő, arcpirító csúfnevek szálltak apáról fiúra, anyáról lányra. Ezek is a korlátok közé tartoztak, amelyek elválasztották álombéli embereimet a valódi emberektől. Igaz, hasonlítottak egymáshoz, egymásra nézegettek szomszédos kertjeikből, de mihelyt az igazi emberek kinyitották a szájukat, az álombeliek máris visszahúzódtak kertjeikbe, amelyek csendesek voltak, mint a tavaszi vizek. Nekem ezek is meg azok is tetszettek. Az álombelieknek bajuszt adtam, letéptem gombjaikat meg a mellényeiket, hátrafordítottam a kalapjukat. Nyugodtan tűrték, csak az arcuk lett fancsali, mint a kutyáé, ha a farkára lépnek vagy megráncigálják a fülét. De nem löktek el maguktól. Az igazi emberek viszont egészen mások voltak. Tőlük mindent nyugodtan és mosolyogva kellett fogadni. Aztán az ember felugrott a térdükre, és ők a lábukon ringatták, dörmögve fülébe dúdolták a régi, szénaszagú nótát: Hoppla rajta, megérett a széna. Idővel azt is megengedték, hogy az ember szalmaszálat dugjon a fülükbe, vagy az orrukba. Olyan boldogan ingatták hozzá a fejüket, mintha keserves sírás után álomba ringatták volna őket. Csak az orrukat ráncolták. De rendszerint barátságtalanok és mérgesek voltak, mint a kutya, ha délben etetés előtt táncol a bódéjánál. Ilyenkor azt sem engedték meg, hogy bújócskát játsszunk a szétvetett lábuk között, egyik lábuk a szalmapajtát jelentette, a másik a mellette épült házat. A ház és a pajta között uralkodó szag hasonlított a nadrágjuk szagához, főleg aratás és cséplés idején. Ha mérgesek voltak, ráfektettek máskülönben oly kedvesen ringató térdükre, és ahogy mondani szokták, kiverték