Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - DISPUTA - Vita a dekadenciáról, Jean Paul Sartre, Ernst Fischer, Eduard Goldstücker, Adolf Hoffmeister, Jiří Hájek
közti állandó ellentét és harc fölött. A legfontosabb, döntő társadalmi polarizálódás a munkásosztály és a burzsoázia között folyik. Elsősorban e két osztály harcában, bár nem kizárólag benne, nyilvánul meg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentéte; ez az ellentét, ez a harc befolyásolja minden jó művész és író élményanyagát és tudatát. Minden igazán jelentős művész vagy író művében újból és újból győzni fognak a termelőerők a termelési viszonyok fölött, az elavult elképzelésekből kikéi az új valóság. Egy szuggesztív példával szeretném igazolni, mily hevesen ütköznek össze ezek az ellentétek. Az 1889-es párizsi világkiállítás nagyjából az a határvonal, amelyet Lenin az imperializmus kezdetéül jelölt meg. Egyfelől az Eiffel-torony, a lenyűgöző technikai szerkezetek, az új termelőerők hallatlanul óriási perspektívái, s mindnyájan tudjuk, milyen varázzsal, mily ösztönző hatással volt mindez a művészetre, további fejlődésére; másfelől a Panama-csatorna botránya, a rothadó termelési viszonyok. A termelőerők területén fellépő fejlődés, és a termelési viszonyok területén tapasztalható felbomlás és korrupció: mindkettő hatott a művészetre és az irodalomra. Aki elfogulatlanul figyeli ezt a dialektikát, az ellentétek harcát a művészet és az irodalom fejlődésében, arra a tanulságra jut, hogy sohasem létezett és nem is létezhetett a totális dekadencia időszaka. Valahányszor túlsúlyba jutottak a dekadens irányzatok, minden esetben védekező mozgalom született, amely végül mindig erősebbnek bizonyult. Minden jelentős író és művész ugyanis művét az egész valóságból meríti, amelyben végeredményben a jövő hatásosabb a múltnál. Ügy vélem, hogy a dialektika híveiként kritikánkban le kellene küzdenünk a mechanikus értelmezést, és dialektikus módon kellene foglalkoznunk a dekadencia problémájával is. Az olyan írókat, mint d’Annunzio, akik a gyalázatos viszonyok gyalázatos magasztalói voltak, gyakran összetévesztik olyan írókkal mint például Samuel Beckett. Beckett moralista, aki egyáltalán nem lelkesedik az általa ábrázolt viszonyokért. Nem a dekadencia helyeslése beszél műveiből, mint d’Annunzio- nál, hanem az iszony és a kétségbeesés. Beckett totális tagadásában felhalmozott robbanóanyag, riasztó nyugtalanság van, amely éppen ellenkezőjére fordulhat, aktív ellenállássá válhatik. Ha Beckett „A játék vége“-ben egyetlen pozitív antagonistát szerepeltetett volna, ennek következménye az ellentétek elsimítása lenne és az író törekvése célját tévesztené. Paradox tény, hogy Beckett a polgári világot reménytelenül halódónak, tulajdonképpen már elpusztultnak ábrázolja ugyanúgy, mint a szektás és a dogmatikus kommunisták teszik; és éppen az utóbbiak támadják őt a dekadencia megszemélyesítőjeként. Ilyen teljes és ugyanakkor csöppet sem patetikus tagadás az antik korban nem fordult elő és éppen ezzel provokálja a tagadás tagadását, a negáció negációját. A játék passzív alakjaival szembeállítja a közönséget, mint aktív erőt, és felszólítja, hogy döntsön. Opportunista módon azt válaszolhatná: „Hisz a valóság nem is ilyen rossz...“ Ilyen válasszal mit sem lehetne kezdeni. De a közönség megrendülten azt is kérdezheti: „Valóban ilyen rosszul állunk? Vagy megakadályozhatjuk a játéknak ezt a végét, ezt a pusztulást?" Véleményem szerint a marxista kritika feladata, hogy eljusson ennek a kérdésnek a felvetéséhez, ehhez az állásfoglaláshoz. Ha a fiataloknak azt mondjuk, hogy Joyce-nál és Beckettnél minden csupán sivár dekadencia, úgy annak az lesz az eredménye, hogy a tőkés világban a fiatalság védtelen marad és beveszi a mérget anélkül, hogy ellenmérget kapna. Megmagyarázhatjuk neki, milyen különbség vain nemcsak d’Annunzio és Beckett, hanem Jonesco és Beckett között is, a polgári világ magasztalója, udvari bolondja és kétségbeesett tagadója között. Elég bátraknak kell lennünk, hogy kijelentsük: Nem dekadencia, ha az írók kíméletlenül ábrázolják és erkölcsileg pellengére állítják a dekadenciát. Nem volna szabad sem Proustot, sem Joyce-ot, sem Beckettet s még kevésbé Kafkát átengednünk a polgári világnak. Ha ezt megengedjük, hatásuk valóban ellenünk fordulhat. Ám ha nem engedjük meg, úgy ezek az írók többé nem a polgári világot segítik, hanem bennünket. Hosszú ideig és méltatlan módon átengedtük a polgári világnak Kafkát, a felelősség e nagy íróját. Amikor végre felfedeztük, a felelőtlenség korában felelősségre nevel és legjobb segítőtársunkká válik. mondhatjuk, hogy a modern művészetben ne létezne dekadencia. A Fischer elvtárs felvázolta fejlődés képét azzal szeretném kiegészíteni, hogy a tőkés társadalom fejlődése EDUARD GOLDSTÜCKER Még sokat fogok gondolkozni azon, amii Jean-Paul Sartre mondott a dekadencia kérdéséről, de prágai tartózkodása során először nem oszthatom nézetét. Ügy hiszem, nem