Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Turczel Lajos: Erdélyi János emlékezete

Néhány évvel később a Kisfaludy Társaság tagja, majd titkára lett. Ebben a minőségben szervezte meg az első nagyobb szabású intézményesen előkészített és lefolytatott népköltészeti gyűjtést, és ennek anyagát a Népdalok és mondák című, három kötetből álló gyűjteményben adta ki. A népköltészetről több úttörő jelentőségű tanulmányt írt. Egyik ilyen tanulmányát a Kisfaludy Társaságban tartandó székfoglaló beszédjéül készítette. Ebben a népnek és a népköltészetnek a jelentőségét többek között a következő szavakkal emelte ki:

„A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép s az élete. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestül találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, — beállni a tengerbe, mint Jézus a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.“

Erdélyit a magyar irodalomtörténetírás a tudatos irodalmi népiesség elméleti megfogalmazójának, Petőfi és Arany költői útja előkészítőjének tekinti. A budapesti tudomány- egyetem professzora, Sőtér István irodalom- történész ebben a vonatkozásban ezt írja róla:

„Erdélyi sürgette, hogy a magyar irodalom szakítson a külföldi példák utánzásával, s alakítsa ki a maga nemzeti jellegét a nép- költészet segítségével. Erdélyi célja az volt, hogy a népköltészet demokratikus eszmeiségét s esztétikai sajátságait magába ölelve az irodalom váljék nemzetivé, szóljon a társadalom valamennyi osztályához. Szerinte össz- nemzeti irodalom csak a népköltészet segítségével alakulhat ki. A korábbi korszakok „öntudatlan népiessége“ ily módon az egész irodalmat átható tudatos népiességgé alakul át, s az irodalomnak nemcsak formáit, de eszmeiségét, témáit is újjáalakítja. Erdélyi elmélete oda irányult, hogy a népet mind a költészetben, mind a politikában felemeljék, s a nemzet életében az őt megillető helyre állítsák.“

Erdélyi kritikai és esztétikai tevékenysége az 1840-es évek második felében bontakozott ki. Legjelentősebb kritikáit és esztétikai értekezéseit a Kisfaludy Társaság által szerkesztett lapjába, a Magyar Szépirodalmi Szemlébe írta. írásai a hegeli dialektika és esztétika alapos ismeretét mutatják ... Az írók figyelmét Erdélyi az élet tanulmányozására és ismeretére buzdítja. Egyik elméleti tanulmányában ezt írja: „Bizony nem ártana költőinknek, ha jobban ismernék az életet, a lelket, a hazait, mert csak ismeret után hozhatni elő jellemzetes, életrevaló, lelkes műveket, örök időre szólókat.“

Az 1848/49-es forradalom és szabadság- harc idején Erdélyi addigi magatartásához és eszméihez méltóképpen viselkedik, s szívvel-lélekkel Kossuth oldalára áll. A forradalmi magyar kormány megbízásából egy ideig a pesti Nemzeti Színház igazgatói tisztjét tölti be, 1849-ben pedig a rövid életű Respublica című lapot szerkeszti. A világosi katasztrófa után számára is a bujdosás jut osztályrészül. A bosszúálló osztrák hatalom többek között az 1849-ben megjelentetett Szabad Hangok című verskötetéért is szeretné őt felelősségre vonni. A Szabad Hangokban a költő Erdélyi a forradalom igazsága mellett állott ki.

1851-ben, a bujdosásból való visszatérés után, egykori iskolájára, Sárospatakra hívják meg őt tanárnak. Kritikai és esztétikai tevékenységét is folytatja itt. Ekkor írt tanulmányai közül a Magyar líra és a Madách Imre címűek a legismertebbek és legjelentősebbek.

1867-ben Eötvös József azzal a kéréssel fordult Erdélyihez, hogy vállaljon állást az ő általa vezetett kultuszminisztériumban. Erdélyinek tetszett az ajánlat, és hozzá is fogott a Pestre való költözködés előkészítéséhez. Az átköltözésre azonban már nem kerülhetett sor, mert a hirtelen megbetegedett Erdélyi 1868. január 23-án meghalt. Egyik életrajzírójának közlése szerint a népköltészet nagy népszerűsítője és értékelője a halál küszöbén hű volt önmagához, „utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kislányának pedig egy tündérmesét mondott el".

Erdélyi életművét a szocialista irodalomtudomány a magyar irodalom értékes hagyományának tekinti. Műveiből 1945 óta több válogatás jelent meg. Az egyiket (Utinaplóját és úti leveleit) Erdélyi leszármazottja, T. Erdélyi Ilona rendezte sajtó alá. Itt említem meg, hogy Erdélyi fia, az 1939-ben meghalt Erdélyi Pál is az irodalomtudománnyal jegyezte el magát; a magyar irodalomtörténetírás szorgalmas irodalomtörténészként, többek között Balassi Bálint és Fáy András életrajzírójaként tartja őt számon. Erdélyi János utóéletét a róla írt munkák is gazdagítják. A régebbi és újabb keletű számos tanulmányon kívül két teljes mű, monográfia is készült róla. Az egyiket egy sárospataki tanár, Minay Lajos írta (Erdélyi János, Sárospatak, 1914). a másikat pedig Schöner Magda (Erdélyi János és művei, Budapest, 1931).

Reméljük, hogy az a tiszteletadás, amelyben ma itt, Nagykaposon részesítették Erdélyi Jánost, az egész szlovákiai magyar közönség figyelmét felhívja majd erre a haladó gondolkodású nagy emberre, irodalmunk kiváló alkotójára. A Nagykaposon született Erdélyi János neve egyike azoknak az értékes kapcsoknak, amelyek Szlovákia magyarlakta tájait az egyetemes magyar irodalomhoz fűzik. Tartsuk tisztán és fényesen ezt a drága kapcsot, — őrizzük és ápoljuk továbbra is Erdélyi János emlékét és hagyatékát.

Turczel Lajos