Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Duba Gyula: Delfinek
Duba Gyula delfinek Sokszor hallottam, hogy a delfinek néha napokig is kísérik a tengeren úszó hajót. Nagyon szerettem volna látni a tengert és a delfineket. Amikor eljutottam a Szovjetunióba egy négyhetes turista útra, biztosan tudtam, hogy az utolsó héten, lent délen, a Fekete-tengeren meglátom majd a delfineket. Addig azonban még három hét állt előttem, három szórakoztató hét egy ismeretlen országban, teli érdekes látnivalóval és mulatságos kalandok lehetőségével. Összebarátkoztam Jaroszlávval és esténként együtt vodkáztunk a „gosztinyi- cákban“, együtt kerestük az élményeket. Jaroszláv idősebb, mint én, negyvenkét éves. Magas homlokán elöl még szép, hullámos a haja, de >a fülei mellett már ősz szálak göndörödnek és a feje búbján tenyérnyi kopasz folt figyelmezteti, hogy elég lesz a legényéletből. Ügy tesz, mintha sem a kopasz folt, sem gömbölyödő pocakja nem rendítené meg agglegényi önérzetét. Nagyszájú hangoskodó, mindenhez van hozzászólása, mindenből tréfát csinál, cinikus és sokat tapasztalt, akinek számára már nem mondhat semmi újat az élet. Tipikus sörivó, egy üveg pilzeniért a gyors elejéről végére gyalogol, tülekedik, lökdösődik a folyosókon és amikor végre az étkezőkocsiban szájához emelheti a söröspoharat, lehúnyt szemmel hajtja le az egészet. Ilyenkor be nem áll a szája és fékevesztetten dicsekszik, mindig magáról mesél. — Gondolod, hogy könnyű volt éppen most kivenni a szabadságomat az üzemből? Az igazgató majdnem szívinfarktust kapott, amikor meghallotta, hogy utazni akarok. Elment az eszed, Jároszláv. Mit csinálnak nélküled az üzemben, kiabált, lekéssük a negyedévi tervünket... egészen biztosan lekéssük ... ! Én meg azt mondtam: nézd, igazgató elvtárs, az értékemmel tisztában vagyok, de nincs ember, aki nem helyettesíthető. Nekem is jogom van a szabadságra, nem csak az alárendeltjeimnek ...! Jároszláv egy kisebb üzem technikai osztályának a vezetője és hetven nő hivatali főnöke. — Reggel még dolgoztam — mesélte — és délben már indult Prágába a vonatom. A lányoknak azt mondtam, idefigyeljetek, hölgyeim, én most elmegyek, viselkedjetek rendesen! Ha visszajövök és addig valami marhaságot csinálnak, sorba a térdemre fektetem mindnyájukat és elverem a feneküket. Megértették? — Valóságos basa lehetsz a háremedben... — véltem. Magabiztosan nevetett. — Eh, nem veszem én őket komolyan... Aki úgy ismeri a nőket, mint...! — Legyintett. Nem tudom, Larina, a leningrádi fiatal- asszony, vezetőnk a négyhetes úton, mivel keltette fel a barátom figyelmét, de felkeltette. Magas, szőke asszony volt Larina, erőscsontú és ringó járású. Meg vagyok róla győződve, hogy Jároszláv sokkal szebb nők mellett is közömbösen ment már el életében. Larinának a szeme volt szép, nagy és szürke, és mindig egyenesen arra nézett, akihez beszélt. Selypítve beszélt csehül és ezen sokan mosolyogtunk. Végtelenül kedves nő, jó volt hallani, ha nevet, s ha a képtárakban, múzeumokban magyarázott, önkéntelenül is odafigyeltünk. Meglepődtem, amikor Jároszláv megjegyezte, hogy milyen dallamos a hangja, azon lepődtem meg, hogy ezt észrevette és hogy igaza van. Az is meglepett, ahogyan mondta, habozva és majdnem félénken beszélt, mint aki szégyenkezik a szavai miatt. Egyszerre egy sereg felismerés rohant meg; a Tretyakov galériában meglepően csendes volt, állandóan Larina nyomában kullogott, erről- arról faggatta és én utólag kuncogtam magamban, mert ismertem már hangoskodó, öntelt természetét. Lám csak, a nagy Jároszláv, úgy néz Larinára, mint egy megszeppent kisfiú, de nem szóltam neki semmit, csak figyeltem, hogy hogyan mosolyog. Mosolyának nincs tárgya, csak '.lav Jírú felvétele
