Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

dék, amelyek korhadt fa szagát árasztották. Hosszú deszkapultjaikon valamikor régen halomba gyűltek a mézeskalács szívek, szentképek, a templom képmásával díszített tükrök, a sátor felső gerendájáról fekete, fehér és piros rózsafűzérek, láncra fűzött ezüst és arany Mária-érmék, az Istenanya képével díszített apró szentelt- víztartők, bádogkeresztek, faragott, sima feszületek, falusi lakásokban ma is látható háziáldások, a máriatali szűzanya megszentelt képei, viasz-szobrocskái lógtak, kissé odább talán törökmézes bódé állt, fehér- kötényes áltörök fezzel a fején ragacsos és édes szilánkokat hasogatott bárdjával a nagy tömb törökmézből, mellette tarka kendőket, pamutharisnyákat, üveggyöngyöket, kissé odább forró virslit árusítottak, aztán megint szentképes sátrak következtek, feketeruhás, feketekalapos falusiak tö- rölgették izzadt arcukat vörös keszkenővel, lábukon a fűzős cigő poros volt a hosszú úttól, öreganyókák jöttek fehér ünneplőben, elcsigázott gyerekek, falusi szerelmespárok, hogy imádkozzanak fiatal frigyük boldogságáért, a hiába várt gyermekáldásért, öregek könyörögtek a boldog halálért, a templomban zengett az orgona, a búcsúsok éneke, az erdős hegyoldalon felfelé kanyargó út mentén fehér kápolnák sorakoztak, bennük fából faragott, kézzel festett oltárképek mutatták be a szentek életét, már rég megfakultak, lepattogzott róluk a szín, lemosta a sok eső és a rideg hegyvidéki tél, az egyik kápolna lépcsőjére felmászott a kultúros az üdülőből, rövid nadrágjáról szőrösen ugrott ki vékony póklába (első este a csoport kulturális munkatervéről beszélt, de másnap este leitta magát a sárga földig, a harmadik napot átaludta, s végül a búcsúvacsorán tökrészegre itta magát, legurult a zenekar emelvénye alá, s a muzsikusok ráöntötték szakszofonjukból a nyálat) és ágálni kezdett a zarándokhelyről, mindjárt első szavaiból kiderült, hogy fogalma sincs a katolikus egyházról, dogmákról, szertartásokról, hagyományokról, katekizmusról, egyházi és bibliai történetről, sőt egyáltalán semmit sem tud, ostoba tréfákat sütött el arról, hogy ide Mariatalba jártak a meddő asszonyok és erejüket vesztett férfiak termékenységért könyörögni, aztán hirtelen komoly képet öltött, hatalmas tirádát vágott ki a vallásról, képtelen össze-vissza- ságban, a legkétségbeejtőbb vulgarizáló módon zagyválta össze Engels megállapításait, a bedeszkázott agyaknak szánt előrágott népszerű tudományos tételeket,

egyszóval kivágta a rezet azért a havi ezerkétszáz koronáért, ami a kultúros fizetése volt, nem népszerű tudományos előadás volt ez iskolázatlan, de természettől értelmes dolgozóknak, hanem ostoba fél- és negyedigazságok halmaza élősdi piócák számára, akik fütyülnek az igazságra, nem a tudomány, hanem az áltudomány érdekli őket, megszentségtelenítik, nevetségessé teszik, megsértik a tudományt, nem igazság volt a szavaiban, hanem korlátoltság, érzéketlenség, értetlenség, vastagbőrű tompaság, amelyen nem hatolhat keresztül annak a kétségbeesett álomnak a tragikus, kétségbeesett költészete, amelyet csak a jövendő vált valóra, a jövendő bölcsesség kommunista világában, amikor nem lesznek többé részeges naplopók, akik irtóznak a becsületes testi munkától és abból élnek, hogy rosszul bemagolt mondatokat szajkóznak régi várkastélyokban, vastag bőrén nem hatolhat keresztül a zarándokhelyek napsütésének költészete, amikor az orgonák szavába belerikoltoznak a papírtrombiták, a fenyők illatába tömjénszag vegyül, a füstölőt piros és zöld galléros kis mi- nistránsok lóbálják, akiknek fűzős cipője feketén bukkan elő a karing alól, a fényekkel és árnyékokkal játszó erdő csodás pompájában, a kakukkok vidám szavára lépked az aranyos miseruhás pap, magasba emeli a szentségtartót, amelynek csillogó közepén fehér kör látható, a régi görögök legtökéletesebb síkidoma, a szentségtartó a magasban lebeg lehajtott kendős fejek, falusi apókák ősz fürtjei fölött, körülöleli a tömjén füstje, zuhog rá a nap fénye és az erdei fák árnyéka, mintha jelképe lenne az örök emberi vágyaknak és reményeknek, amelyek megvalósulnak itt és ezen a földön, de lehetetlenek, elképzelhetetlenek a jóba vetett egyszerű emberi hit költészete nélkül, szeretet, igazság nélkül; hit, remény és szeretet nélkül, amelyet képtelen felfoqni a részeges, közönséges, eltompult kultúros agya.

Aznap este a szobánkban a tanító azt mondta: „Ügy látszik, nem nagyon értesz a nőkhöz. Hát így szokás gurítani egy fehérszemélynek? Úristenről meg dinoszauruszokról meg isten tudja miről dumálni? Én mondom neked, fiam, így nem döntőd az ágyadba egy hét alatt.“

Aztán elmesélte, hogy történt. Emőke. A tanító korán kelt fel, reggel ott csász- kált az ablaka alatt, rávicsorította sárga fogait, megtisztelte gavalléros szellemessé