Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

a legszebb hivatásra, felesége volt a tanítónak, s akkoriban még csak két gyereke, negyven éves volt, de a lánynak azt mondta, hogy szereti, leveleket írt neki csinos taní- tós betűkkel és verseket, amelyeket a lány mintha már olvasott volna valahol (a tanítónak volt egy régi szerelmi levelezője, tele névtelen poéták szerelmes verseivel, amelyeket a pillanatnyi helyzet szerint dolgozott át), reggel a lány egy csokor kankalint, szegfűt vagy gyöngyvirágot, egy szál gyopárt talált a katedrán, hajlott a tanító szavára, a falun kívül, a fenyvesben, a sűrű bozótban találkoztak, a kopár hegyeken végigsuhant a késő nyári szél, és a városka hidegen meresztette az égnek templomtornyát, kopottan és megsárgul- tan, elhagyottan az őszi felhők acélmolyhos mennyezete alatt, aztán végre igent mondott, beeresztette a szobájába, erről mesélt most a tanító „ ... azt mondta, hogy nagyon világos van, szégyelli magát, nem volt más lámpa a szobájában, csak egy dróton lógó villanykörte, ernyő nélkül, így aztán lehúztam a bugyiját, kék trikóbugyija volt, a lámpára akasztottam, és mindjárt olyan volt a szobában, mint a németek alatt elsötétítéskor a villamosban és aztán megcsináltam neki..." A halál uralkodott ennek az embernek minden porcikáján, s engem lenyűgözött életének sivársága, amely üresebb volt az egér vagy a mezei veréb vagy az állatkerti ketrecben tengődő öves állat életénél, amely csak dobog a bádogpadlón, vágyakozva és ütemesen szipog hosszú orrával, aztán tele- zabálja magát és közösül és megint futká- rozik és fújtat és dobog és alszik, mert övesállat, nevetséges teremtés, amely a lehető legjobban él az övesállatok törvényei szerint, de ez itt ember volt, nemrég még igazgató tanító és a nemzeti bizottság tagja, most büntetésből áthelyezték egy határvidéki kétosztályos iskolába („Pikkje volt rám a tanfelügyelőnek, fene nagy elvtárs, tudja, irigykedett rám, mert rá fütyülnek a fiatal tanítónők“), folytatója ama régi tanítók hagyományának, akik valamikor régen könyveket és zenét, szépséget és gondolatokat vittek a hegyvidéki viskókba és az olyan falvakba, amilyen az övé volt, férj és családapa, aki asszonyát, gyerekeit az ország belsejében hagyta, s most buzgón felszedte a kettős háztartásért járó pótlékot, mégis a mezei egerek vagy övesállatok törvénye szerint élt.

Az a lány (nem a tanítónő, de az a lány, aki első nap este az asztalunknál ült az étteremben és hallgatta a kultűrost.

aki részletesen kifejtette üdülőcsoportunk tömegszórakoztatásának tartalmas terveit) nagyon jó alakú volt, táncosnőkre emlékeztetett, karcsú, mint a lámpaoszlop, csípője fiús, fínomvonalú válla kissé csapott, melle stilizált szobrok keblére emlékeztetett, amely nem bontja meg a trikós test karcsú, fiatalos szimmetriáját. Mandulaszeme akár a gazelláé, sötét, kemence kormos belseje, haja mint a cigánylányoké, csakhogy simára kefélve tompán fénylett, mint a fekete márvány. Vele voltunk egész nap, a csoport kirándult Mariatalba, egy régi zarándokhelyre, ahová valamikor az egész Monarchiából, vagy talán egész Európából elzarándokoltak a hívek, elhagyott, pusztuló erdős völgy volt, s én a lány oldalán szégyenkező elfogódottságot éreztem, minden téma jelentéktelennek és hiábavalónak tűnt fel. Nem lehetett vele megszokott dolgokról üres beszélgetést kezdeni, amelyben a szavak semmit sem jelentenek, vagy legfeljebb annyit, mint a kakas kukorékolása vagy a bagoly huhogása, amikor a fenyőfa ágai közt a párját hívja. Ügy éreztem, gondolatokról kellene beszélnem. Nem olyan lány volt, akihez az ember odalép a kávéházban és azt mondja Szabad kérnem, kisasszony, arról beszél, hogy jó a zene, dicséri a ruháját és megkérdi a telefonszámát, aztán felhívja a számot és a lány vagy eljön, vagy nem, és ha eljön, elmegyünk vele megint táncolni, s utána már nem kell sokat beszélni, attól függ, van-e az embernek garszon- lakása vagy olyan háziasszonya, aki hallgatni tud, vagy legalább elég pénze, hogy fussa két szobára egy szállodában. Ez azonban elmélyülő lány volt, valahol a lelke mélyén életfilozófia rejtőzött, erről a filozófiáról kellett beszélni, az ember csak így közeledhetett hozzá, másképp nem. A tanító persze nem tudta, rikoltozott, trágár szavakat köpködött, a falusi tánc- mulatságok bevált szokása szerint, leadta a vidéki és külvárosi gavallérok elmés társalgásának teljes műsorát, váltogatta a fordulatokat és trükköket, amelyek a lánytól előre megszabott, pontos válaszokat kívánnak, akár a pap és a ministráns párbeszéde, az ismeretségkötés évszázados szekszuális szertartása szerint, de a lány nem élt a megkövesedett válaszokkal, hallgatott, és legfeljebb igent vagy nemet mondott (magyar lány volt, nem értett csehül, furcsán keverte a szlovákot és a magyart, talán az oroszt is), a tanító hamarosan ellőtte minden puskaporát, elhallgatott, letépett az út széléről egy fű