Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza
az új cseh próza Ha új cseh prózáról beszélünk, kényszerűn három fogalom rajzolódik ki előttünk. Az első a nemzedékváltás kérdése, amely 1958 és 1960 között játszódott le, az úgynevezett „irodalmi derékhad“ a művészi kritériumok, követelmények, elsősorban az igazság követelménye megváltoztatásával, pontosabban tisztulásával átmenetileg elhallgatott, a közelmúlt társadalmilag annyira angazsált prózájának helyét némaság, látszólagos érdektelenség foglalta el, beállt az a helyzet, amelyben csak gyökeres fordulat viheti előbbre az irodalom ügyét, s ezt a gyökeres fordulatot csak fellépő új írók, új írói nemzedék valósíthatja meg. A második: a tények, a valóság rehabilitálása. Az ötvenes évek cseh prózája az eleve megállapított sémához alkalmazta a tényeket, kénye-kedve szerint bánt vele. A tények, a valóság rehabilitálását a cseh irodalomban elsőnek az az irányzat hangoztatta, amely a szürke hétköznapok költészetének, ábrázolásának igényével lépett fel. A tények meghatározó ereje jellemezte az új cseh próza első hullámát. Am már kezdetben sem beszélhetünk puszta faktográfiáról: a megjelent új írások — elsősorban az írószövetségi kiadó „Život kolem nás“ (Az élet körülöttünk) sorozatában — többet tudtak és akartak adni a tények naturalisztikus felsorolásánál: már ezekben az írásokban jelentkezett a lélekrajz, az erkölcsi viszonyok ábrázolásának igénye, amely a harmadik sarkalatos pontja az új cseh prózának. Ismét egy kis visszapillantás a múltba: egy évtizede még a hivatalosan kanonizált szocialista realizmus eretnekségének, dekadenciának minősítette a „lelkizést“. Az új prózai hullámnál természetes és kézenfekvő, hogy az író érdeklődése fokozott mértékben fordul az emberek belső világa, belső énje, a köztük kialakuló új erkölcsi viszony felé. Az új cseh próza dicséretére váljék, hogy mindez fokozott művészi igényességgel társul, néha szinte elképesztő műgonddal, írói felkészültséggel. Nem egyszer elhangzott éppen eme új próza ellen társadalmi kérdések iránti érdektelenség vádja. Nem kívánok erre a szemrehányásra részletesen válaszolni. Ám kétségtelen, hogy a cseh próza új hullámát elsősorban és mindenekfelett az ember, az emberek közti viszony,, a*: ember belső élete problémái érdeklik, erre a szférára vetítve ábrázolják a külső világ, az élet jelenségeit, gondjait. Semmiképpen sem látom ebben a társadalmi problémáknak, az író társadalmi elkötelezettségének tagadását. Végeredményben még a legabsztraktabban sematizált társadalom is csak emberekből állhat. A közelmúltban a prágai írószövetségi kiadó új sorozatot indított: a jól ismert és bevált „Život kolem nás“ edíció új folyamatát, amelyen belül megváltozott formában ismét mai témájú novellákat kívánnak megjelentetni, már a terjedelem elárulja, hogy igazi novellákat, nem a régi sorozat regény-novelláit — hadd jegyezzük meg itt, hogy a novella lett az új cseh próza uralkodó és jellemző műfaja, a novella műfaji szigora, igényessége, szerkezeti tömörsége kényszerű visszahatás az ötvenes évek prózájának terjedelmes, bőbeszédű, szerkezetileg zilált, széteső regényeivel szemben. Eddig négy kötete jelent meg ennek az új sorozatnak, Kundera „melankolikus anekdotái“ mellett a „Marié“ írójának, Alexandr Klimentnek, továbbá Milan Hendrychnek és Hana Bélohradskának egy-egy novellája. Reméljük, ez a sorozat is olyan értékekkel gazdagítja irodalmunkat, mint a „Život kolem nás“ első évfolyama, amelyben — hogy csak a legjelentősebbeket említsük — jelentették meg Jan Pro- chádzka Zöld látóhatárát, Jirí Fried Időzavarát (Kliment Mariéja mellett ezt
