Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
voltam ahhoz, hogy kidugjam a kocsi ablakán a pőre kezemet — jő iramban robogtunk, gondoltam, legalább a kezemet hűtse le egy kis szellő. Caspában nem találtuk meg Lukács tábornokot, azt mondták, messzire van innen: Igriésben. A kezem felpüffedt, kirázott a hideg. Igriés a kopár hegyoldalban tapadó agyagkunyhóival napban izzó kaukázusi falura emlékeztetett. Itt láttam utoljára Lukács tábornokot, vagy pontosabban szólva, Zalka Mátét. Röstellem, hogy eléggé rosszul emlékszem arra a találkozásra: alig voltam magamnál, talán az égési sebtől, talán attól a sarignenai beszélgetéstől. Zalkát kimerültnek találtam, meg is vallotta, hogy görcsös fejfájás gyötri; jól leszidott: „A kezére vigyázzon máskor: hiszen író, a csudába is ..Csak amikor búcsúzásra került a sor, akkor mosolyodott el egy percre: „Mondja csak, nem kívánkoznék valami csendes nyaralóba? Nos, egy kurta napra? .. Másnap Barbastróból ismét kimentem Igirésbe; ott tudtomra adták, hogy Lukács tábornok harcálláspontját Apiés községben rendezte be. Robogtunk az úton, amely kígyózva kanyargott a hegyek között, többször is megtudakoltam, jó irányba hajtunk-e; s egyszerre csak egy magából kikelt harcos kiáltotta oda nekünk: „Az alsó úton ... Egy gránát... A tábornokot...“ Visszafordultunk; sokáig autóztunk. Kőházhoz értünk: ez a hadikórház. Először nem akartak beengedni; aztán kijött egy orvos: „Lukács állapota reménytelen. Regieméi vérátömlesztést alkalmaztunk, ő már túl van a veszélyen, de a sebe súlyos. A gépkocsivezető fejsebet kapott, ő ült a tábornok mellett, az ön honfitársa könnyebben úszta meg — lábsérüléssel —, az imént szállították el...“ Megtáviratoztam az Izvesztyijának, hogy Zalka halott, Regler megsebesült. Másnap telefonon beszéltem a szerkesztőséggel, s megkérdeztem, lejött-e a híradásom Reglerről — tudtam, hogy a felesége Moszkvában van, s féltem, hogy fülébe juthat az egyik madridi lap gyorshíre, amely Regler haláláról számolt be. Azt a választ kaptam, hogy a Pravda közlése szerint Regler elesett. „Nem cáfolhatjuk meg a Pravdát...“ Tüstént felhívtam Kolcovot, aki Valenciában tartózkodott. Morgott; „Ő, a tökfejűek!... mindjárt táviratozom. Üdvözlöm Regiért.. . Sajnálom szegény Mátét..." Másnap megindult a támadás. Napjában kétszer is hívtam Moszkvát: Chemil- las, San Ramon, „Heinckél"-ek, „Fiat“-ok, légicsaták, rohamok, ellencsapások... A támadást nem koronázta siker. A Huesca körül állomásozó egységek tétlenek maradtak. A harc csupán a Jaca felé vezető útért folyt. A harckocsik késve érkeztek. A nemzetközi brigád nagy veszteségeket szenvedett. Öt vagy hat nappal később összeomlott a hadművelet. Nem Huesca jár most a fejemben, hanem Lukács tábornok. Ha ismerőseimről beszélek, attól a naptól kezdem a történetemet, amikor megismertem őket, vagy amikor a véletlen ismeretségből igazi kapcsolat kovácsolódott köztünk, amikor szereplőivé lettek életemnek; Zalka Máté történetét a halálánál kezdem: valóban megrendített. Az is igaz, hogy nem sokkal a halála előtt ismertem meg; róla valamennyi emlékem 1937 március—áprilisából való: Briuega, különféle harcálláspontok, aztán meg két falu, ahol a Tizenkettedik brigád pihenőjét töltötte (bombázások közepette), Fuentés és Mequo, aztán megint csak egy harcálláspont, Morata de Tajuna alatt, Madrid s a felperzselt Igriés község. A Szovjetunióban talán kétszer-háromszor láttam Zalka Mátét; kölcsönös üdvözlésnél nemigen jutottunk messzebbre, közös barátaink nem voltak. Zalka Mátét én nem is ismertem — én Lukács tábornokot ismertem és szerettem meg, azt a magyar embert, aki a spanyol nép védelmére kelt, az írót, aki íróasztalát a csatamezőre cserélte fel. Természetesen Zalka Mátét láttam én akkor is, amikor Lukács tábornokkal beszélgettem. Igaz ugyan, hogy sokat hadakozott életében, de csak nem lett
