Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Egri Viktor: A lázadó

túl, Capuában egy rabszolga kezében van a hatalom. A nevét is tudom, idáig söpörte a félelem, a rabtartók rettegése. Jegyezd meg, Spartacus a neve, a núbiai rézbányákból hozták Capuába, a gladiátorok iskolájába, mert erős volt, rettentően erős és megfélemlíthetetlen. Őt keresd, meg kell találnod!

Vid abbahagyta, mert fuldokolni kezdett és zuhant, beleszédült valami alaktalan sötétbe, majd ismét eszméletre tért, és messzenéző szeme a távolt kutatta.

— Ott keresd az utat, délre, egyenesen délre fuss. Keresd meg a folyók gázlóit, hegy ne riasszon, ha égig is érne, vágj át rajta merészen és ne csüggedj, ne ismerj szomjat, éhséget, míg meg nem találod, hol szállt táborba csapatával... Ügy mondják, suttogják, sok társával tusázott hálóval, rövid karddal vagy szigonnyal kezében és megölte őket mind, a testvéreit, hogy életben maradhasson. Sok vért ontott így, ártatlanok vérét, míg egy nap feleszmélt és megértette, hogy nem ez a világ rendje, de másokra kell kardjával lecsapnia... Megértette azt is, hogy egyedül lázadni mit sem ér. Elemésztik, mint engem. De ezreket, tízezreket nem bírhatnak le, erősebbek a légióknál... Hallod, te fiatal, eredj, fuss innen, keresd meg a seregét, állj a bosszulók közé!

Ezt mondta, hörögte vagy csak gondolta; zavaros vad képekben ez hullámzott előtte, a láz bíborától elködösödött szeme előtt, és lábánál a legény arca lassan pírba borult, barna bőrén átütött a vér hamva és ajka megremegett elfojtott, roppant indulatától.

— Megértettél, fiam? — kérdezte Vid.

— Megyek, uram, megyek! Te pedig bocsáss meg nekem.

A fiatal rab még egy pillantást vetett a haldoklóra, úgy látta, hogy verejtékes homlokán megcsillan a hajnal fénye, felemelte utolsó üdvözlésre ökölbe szorított jobbját és elrohant.

Keleten az ég és a tenger összefolyó peremén felizzott a nap és Vid feje a mellére konyult.

Három keselyű jött sebesebben a szélnél, és Vid felett széttárult hatalmas szürke szárnyuk. Amint az első lecsapott, az őr sietve eleget tett Hippo parancsának: lándzsájával feléje szúrt. Elkergette a másodikat és a harmadikat is, ahogy újra és újra lecsaptak zsákmányukra, pedig akkor a keresztfán függő Vid elfeketedett teste már mozdulatlan volt, és nem érezte sem a karmok, sem a csőrök éles karmolását.

Az őr meg egyre nézte, babonásan, ijedt csodálkozással, és nem értette, miért kezd fényleni és kisimulni Vid kínoktól összeszabdalt arca a nap sugárzásában.