Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Egri Viktor: A lázadó
Egri Viktor a lázadó Hajnal előtt friss szél kerekedett; könnyű volt és hűvös, alig rezzentette a piniák és ciprusok leveleit. Lent, a dombok lábánál, egyenletes halk ütemben morajlott a tenger, s a parthoz csapódó hullámok felett élesen rikoltott egy fészkét kereső magányos sirály. Vid fájdalmas, csukló zokogással éledt kábulatából. A kín vasabroncsként újra homlokára feszült, és Vid tudta, hogy nem szabadul tőle többé. Rángó, szorongó szíve már nem is szív volt, hanem gyűjtője, eleven edénye az ezer érből fakadó fájdalomnak; bordái közt óriásra dagadt, s amint egy pillanatra elakadt a verése, kékké merevülve fulladozott, ájulatba zuhant, s egy új dobbanásra megint feleszmélt. Nemsokára megvirrad, érzékelte az időt. Ha majd felkél a nap, égő nyilaival megszámlálhatatlan sebet üt rajta megint, de nem öli meg, csak perzseli, agyát őrli és torka, melle olyan lesz, mintha tüzet gyújtottak volna benne. Meddig állja még, meddig ? Valami rémlett benne, hogy három napnál tovább még szikár, izmostestű fiatalok sem bírják, estére akkor az ő szenvedése is véget ér, de milyen messze még az est, iszonyúan messze. Ha kezén, lábán összezúzták volna csontjait, kegyelemből sebet ütnek rajta, hogy vére eleredjen, a szíve nem rángana többé, a másvilágon járna, istenei hónában és pihenne, pihenne, keserédes méhserrel oltaná csillapíthatatlan szomjúságát. Lepedékes, gyulladt torka hörögve kapkodta a levegőt, és minden lélegzet- vételnél égőbben belémart a fájdalom, míg oly hatalmas és határtalan lett, hogy már nem is érezte, meghaladta mindazt, amit az érzékek felfoghatnak, ín és ideg az agy sejtjeinek tudomásra adhat. A megenyhülés pillanata volt, a legédesebb mámornál elnyugtatóbb, de több is volt és más, hiszen el nem kábult, nem hullt ájulatba, nem ragadta el az öntudatlanság örvénye, eszméletén volt, s mintha egy jótékony kéz hirtelen leszakította volna a halántékát roppantó vasabroncsot, világos, összefüggő gondolatok fordultak meg fejében. Ismét látta a keresztfa lábánál bóbiskolva kuporgó őrét. Két térde közé szorított lándzsája jobb vállán nyugszik, így vigyáz rá virrasztva, s álommal birkózva. Vid bedagadt, elfeketült nyelve megmozdult; felnyögött: — Ébredj! ... Verd át a szívem! Azt hitte, hogy kiáltása az égig felcsap, felébreszt embert és állatot a domb alatt, a kerttel körülfogott villában, elhatol a magtárakon és istállókon túl a rabszolgák náddal fedett szállásáig, és mindenütt riadalom támad, futva jönnek majd, sebesen, szakadó lélekkel — így áhította, bomló képzeletében már látta is a rohanást és a rémületet tágra szakadt szemükben, de semmi sem mozdult, és ő nem tudta, hogy amit harsogásnak, riadóztató kiáltozásnak hitt, csak nyöszörgés volt, idétlen szavak halmaza. Az őr mégis összerezzent és felnézett. Mozdul a megfeszített, a feje mélyen a mellére horgad, úgy nézi őt fekete, elborzadt szemmel, az ajka mozog, de nem érti, mit akar. Talán azt, hogy vessen véget kínjainak, vagy vízért sóhajtott?
