Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Csontos Vilmos: Gyalogút — vers

gyalogút

(Részlet egy önéletrajzi versből).

Örökség

1 Idő terhes öröksége,

Vállam, szívem nehezéke, Italomnak íze, sója,

Vérem tűzzel táplálója: Bordáimban új erővel Áradj szét, s itass át engem; Bírjam sok bátran menővel Lépteimet — s tűnt években Bolyonghassak — vissza hágva,

S dalaimból szőtt szemfödőt Teríthessek szépapámra.

— Nemes ifjabb Csontos István, Kétszáz év ködéből nyiss rám, Tárj ajtót ükunokádnak,

S rég kidült kőkerítésed Helyét fonjad bé- sövénnyel,

Hogy akárhol be ne hágjak,

S portádat ne érje szégyen, Homályán túl a sok évnek. Ajtódnak rossz fakilincsét Felkattintom — hát belépek,

— Az asztalt épp körülülték A házbéli fehérnépek:

Orsó perdül, guzsaly száron Fésült kender, — ükanyámon, Sigmund Sárán nagy komolyság, Ahogy meghajtja a rokkát...

Ükapám alól egy kisszék Ugrik el, hogy meglát engem,

S kulacsot nyújt — teringettét,

S bíztat, hogy felét lenyeljem . . . Kortyintok kóstolásképpen, Illendőn — mert így való az, Aztán mint a lenyugvó nap,

Mely az ablakon benézett, Tulipános tányéroknak Szemem nagy sorára téved, Melyeket a szoba falán,

Szögre aggatott ükanyám.

A mestergerendát fejem Éppencsak, hogy el nem éri,

— Szál írnoka — az agg szemén A fény alakom dicséri.

Ajtó mögött — a homályba Felejtkezve, teli lommal,

Öreg tulipános láda,

Színét vesztve — szúrágottan. Egyik rokon ős faragta,

Mikor a pap szépanyámat, Szépapámmal összeadta. Szalmakötélből fonott ágy,

Meg az asztal, meg a lóca,

Elég volt-é, hogy boldogság Legyen e hajlék lakója? —

— Nincs annak megmondhatója.

— Szemem is e házban látott

2 Legelőször napvilágot.

Arasznyi két ablakán át kandikált rám az ég kékje,

— Egy kis darab száraz kenyér Volt az asztal terítéke.

Az a kenyér el ne fogyjon,

Apám arra ügyelt folyton,

Anyám úgy adott belőle,

Hogy kedvére nőjjek — tőle.

S a kenyeret megszerettem,

Csak a morzsájából ettem, Nagyobb felét — úgy álmodtam, A szívemben elrejtettem. Megérhettem az a percet:

Szívem kenyeret növesztett. Szétoszthassam — alig várom. Súlya lassan földalá nyom.

— Aki rokon maradt vélem Az ősi paraszti ágon,

éljen ezen a kenyéren,

Osztozom az örökségen.

Csontos Vilmos