Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Monoszlóy M. Dezső: Kadettek
— Tisztálkodom — válaszolja Szentlélek angyali nyugalommal. — És pont a frissen súrolt deckre?... hogy a magasságos madonna... Diavolo azonban közbevág és megfogja a megszeppent Szentlélek kezét. — Hagyd ezt az iszákos vén marhát, menjünk a szalonba pókerezni. — De oda aztán nem — ordítja el magát Cozulich a hídról — mosakodjanak meg egy-kettő és végezzék a dolgukat. Az egész hajó magukra várt és most még meddig akarnak piszmogni? Diavolo úgy tesz, mintha nem is hallaná. Szentlélek hináros balkezével felszalutál a hídra, aztán hogy látja megtévedt, a jobb kezét is utána igazítja. Amikor erre sincs hatás, a hajába ragadt csigákat kezdi szedegetni, egyenkint a két ujja közé fogja s átfricskázza a hajókorláton. Apró csepegések szólnak utána, mint amiket a rosszul elzárt vízvezeték csap hallat. Diavolo eközben leül az egyik hajókötélre s rágyújt egy Enios Extrára. Mélyeket szív a cigarettából, köhécsel, sóhajt is hozzá, mint akinek a cigarettázás is terhére van. Az öreg Barba hitetlenkedve figyeli, de végül is elfogy a türelme, összegyűjti egész hangerejét, nyakán kidagadnak az erek, a homloka mályvaszínűvé válik. — Diavolooooü! Szentlélek felnéz és ájtatos szelídséggel oldalba löki Diavolót. — Neked szóltak. — Na és? Majd megtudjuk, mit akar, ha megmondja. — Diavolooooü! — remeg bele mégegyszer a parancsnoki híd, meg az egész hajó — jöjjön fel a kormányhoz azonnal. Diavolo kezet ráz Szentlélekkel. Megigazítja a kabátját és fenkölt méltóságról nekivág a hídra vezető tizenkét lépcsőnek. Fönt a kormányállásban eltolja Jeculit, az már úgyis igyekezne, látja és érzi a kutyahangulatot, örül, hogy elkerülhet a Barba közeléből. Cozulich Diavolót méregeti, azt lehetne hinni, menten felfalja a szemével, Diavolo azonban ügyet sem vet rá, tengerészsapkáját hátracsapja, belekukucskál a bussolába és két kezével úgy fogja a kormányt, mintha könyökölne. Cozulich még nézi egy darabig, a szeme elborul, karvaly orra remeg az indulattól, összecsapja a kezét, aztán mindkét karját széttárja, olyasféleképpen, mint aki megadja magát. Azzal átkokat morogva otthagyja Diavolót, jegyzeteit, térképtáskáját, s még a szalonból is felhangzik: „Mama mia ... maledetta!“ Ezalatt Szentlélek is lassan elkészül. A hosszú hinárszálak alól kibújik eredeti kurta szakálla, a sok zöldség közül meg valódi piros haja. Hozzákészül, hogy jószántából hasznosítsa magát, nehogy valami rosszabb helyre küldjék. De előbb azért körülnéz, mit lehetne csinálni valami olyat, ami nem túl nehéz, de ebédig azért elpiszmoghat vele. Ahogy föl-le keresgél a fedélzeten, a legnagyobb szi- vattyűgépen akad meg a tekintete. Már majdnem egészen ki volt festve, csak az aljából rikított ki egy tenyérnyi darab. A kazánházban gubbasztásnál kellemesebb munkának Ígérkezik, annyi biznyos. Meghányva-vetve mindezt Szentlélek végül is festékért indult. Igen ám, csakhogy a raktárlejáró szörnyű meredek, a bejárati nyílás meg szűkre van szabva, szűkebbre, mint a hórihorgas tisztjelölt méretei. Amikor Szentlélek nekigörbült, hogy a nyíláson beférjen, lába megbotlott a küszöbben, elvesztette egyensúlyát, s aztán zuhé le a festékes kannák közé. A rettenetes dörrenésre még a Capo is felszaladt a gépházból, mindenki azt hitte, aknára szaladtak. Ezalatt Szentlélek lent kucorgott a raktár fenekén. A szétgurult hordók mögé rejtőzött, nem akarta magát másodszor is nyilvánosan blamálni. Felkelni egyelőre még nem tudott. Homlokáról, térdéről a lejáró éles falépcsői alaposan lehorzsolták a bőrt. Egy-két szálka a tenyerébe
