Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Fábry Zoltán: Vallomás a rokonságról és az akadályokról
kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?“ A példa nagyszerűsége és egyszerűsége még ma is felíigyelhető és ugyanakkor lélegzet- állítóan — aktuális. Nem kell nagyban semmi mást tenni, mint amit kicsiben, hídvállaló közvetítőkként mi már megpróbáltunk és szívvel és aggyal teljességben vállaltunk: a szomszédságnak, a rokonságnak, a rokonításnak — immár az egész szocialista szektort befogó nagyobb hatósugarú — realizálását. Csak így lehetünk egymás nézői, meglátói, vigyázói: szeretettel, aggódással, büszkeséggel és féltéssel, ahogy fentebb írtam, és ahogy azt Győry Dezső népeink hasznára és használatára már egy negyedszázada megírta: „mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém." És ki hallotta meg ezt rajtunk kívül, ki ismer minket így, ki tud rólunk, hídszerepünkről, és ki az, aki példánkat mintaként, és már szinte csodaként idézi?! Csodabogarak voltunk, csodabogarak maradtunk! Vox humana népe: egy magunk ajándékozta jelző elszige- teltjei. „Emelkedett elképzeléseink“ magára- hagyottjai! Az irodalom, az író — hány példa bizonyítja — roppant érzékeny műszer. Korunk története — hiteltérdemlőn — csak innen olvasható le. Az irodalom, az író felfog, továbbad vagy elnyel, elemészt mindent. Rokon és rokonság, testvér és testvériség akar lenni. De jaj, ha ez a vágy, ez a tudat visszhangtalanságba ütközik, és űrre, kihagyásra, kiesésre döbben. Az irodalom nem tűr űrt. Az irodalom maga az antinihilizmus. Ha az űrt nem tudja kitölteni, ha akadályai, akadályozói vannak, akkor földönfutó lesz. Majakovszkij, József Attila: intő példák. Ez az öngyilkos, vagy öngyilkosságot súroló pillanat nyögette Ady Endrével: „S én, rokona egész világnak, Szeretője, vágyója, buzdítója, Futok halotton és idegenen." Ezt a megtorpantó pillanatot kell kiküszöbölni. Ezen a holtponton csak magányosságot oldón lehet átlendülni: a közösségi valóságnak — a visszhangnak — erősebbnek kell lennie, mint a rezignációba, a menekülésbe vagy hallgatásba rántó kisértésnek. A találkozás pozitívuma ezen dől el: nem szabad egymásban csalódnunk. A találkozás ténye már egymagában is félmegoldás. Találkozások szabotálása. robbantása mindenképpen közösség elleni merénylet. A ma még mindenütt megtalálható dogmatikus inkvizítorok — kegyetlenül, irgalom, megértés nélkül lökik vissza a magány didergésébe, az elidegenedésbe, az izoláltságba azon holtakat, vagy élőket, akiket a rokonító közösség — elszigeteltséget, visszhangtalanságot mulasztón — akar feltámasztani, vagy élőn, létezőn, erősítőn magához ölelni, vállalni. A denevér-esztéták nemcsak halottgyalázók, de életdermesztők is. Jaj, ha újra az ő tavaszuk sugárzásába kerülünk! Csak ha tudatosítjuk magunkban, hogy az irodalmi közeledésnek, a tényleges találkozásnak akadályai és akadályozói vannak, csak ha ezeket igyekszünk felszámolni, vagy legalább is minimumra csökkenteni, van remény arra, hogy az egymáshoz vivő utak szabadokká válnak, és a közlekedési edények törvényei érvényesülnek. A világirodalom: világrokonság. A mi szocialista terünk irodalma a legelkötelezettebb rokonságot és rokonítást szolgálja: az össze- mesélést. Kitűnő szó: egybefog, összefog, és a mese-jelzéssel egyszerre melegebb, meghittebb, emberibb légkört teremt. Az európai humanizmus nagy vallomása és gesztusa: József Attila „Thomas Mann üdvözlése", ez összemesélés legszebb példája: „Ülj le közénk és mesélj... mesélj arról, hogy itt vagy velünk s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van.“ Ez a nagy példa, ez a már történelmivé vált kézfogás mutatja, hogy az összemesélés csak a humánum közvetítő, összekötő jegyében sikerül maradéktalanul. Csak ha a vox humana reális formája — a szocialista humanizmus — kötöz minket eggyé, sikerül minden emberségesen, emberhez méltó gonddal és gondossággal. Nélküle semmisem, sehogysem és sohasem. Fábry Zoltán
