Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30
Legérdekesebbek azonban a gyilkosság napján kelt hírek. November 22-én a Reuter úgy közölte Dallasból, hogy a puskára az ablak közelében bukkantak rá, s az Associated Press azt az értesülést szerezte egy Eddy Micks nevű detektívtöl, hogy a gyilkos a puskáját a tetőn hagyta. Még furcsábbak azonban a fegyver típusa és adatai körül támadt ellentmondások, miután a rendőrség olyan titokzatos körülmények között rátalált. A Titkos Szolgálat úgy írta le, mint „0,25 hüvelyk űrméretű hadi vagy japán puskát“ (New York Herald Tribune, 1963. november 23.). A dallasi rendőrség közölte, hogy „távcsővel ellátott 7,65 mm űrméretű német Mauser“ (New York Times, londoni Times, november 23). Ehhez a változathoz tartotta magát eleinte Wade is, az ügyész (Associated Press, november 23.) — de később valamennyien, őt is beleszámítva, megegyeztek abban, hogy a fegyver egy Manlicher-Carcano 38 típusú olasz karabély volt, és űrmérete 6,5 mm. (New York Herald, november 26.) Tehát: ellentmondások és szerteágazó nézetek már a kezdet kezdetén. 6. „A békés múlt dogmái már nem felelnek meg a viharos jelennek. Nehézségek halmozódnak előttünk, de éppen az növelje erőnket, hogy megküzdünk velük. Mivel új problémák előtt állunk, gondolkodnunk is újszerűen kell.“ Egyértelmű hadüzenet ez a mai Amerika tizenkilencedik századának“ — és mégis az igazi, történelmi tizenkilencedik század mondja: Abraham Lincoln. Az ő szavai váltak Kennedy utolsó könyvének, a „Steetegy of Peace“- nek (A béke stratégiája) központi tételévé, sőt, egész politikai tevékenységének is ez a beszéd szolgált kiindulópontul. Persze azok között a korlátok között, amiket Kennedy „huszadik százada“ elé osztálya és saját személye állít. Kennedy „A világ kifejezetten más“, mondta rögtön székfoglaló beszédében, és később elnöki nyilatkozatában — „az Ünió helyzetéről“ — valósággal uszította Amerikát, hogy értse meg a jelent. (Az első elnöki nyilatkozat az Egyesült Államokban a kormányprogram szerepét tölti be): „Olyan órában szólok hozzátok, amikor nemzeti létünket veszély fenyegeti... Nehéz esztendők várnak ránk. Problémáink válságosak. A sodrás nem nekünk kedvez ... Az idő nem a mi barátunk. Amíg megbízatási időm lejár, új vizsgának nézünk elébe, s aklíor mutatkozik meg, vajon egy nemzet, amely olyan szervezetten él, mint a mienk, és amelynek olyan államrendszere van, mint nekünk, képes-e fennmaradni. S az eremény egyáltalán nem biztos.“ Volt ebben bizonyára egy adag politikai számítás. Kennedy meg volt győződve arról, hogy a nemzet alszik, és megpróbálta felrázni. De ugyanakkor valami több, valami mélyebb és igazabb is volt a szavaiban. Ebben a beszédében mondta el az elnök a politikai hitvallását. Az amerikai burzsoázia osztályérdekei viszont már jó előre meghatározták az általá követendő politikai vonal fő irányát: konszolidálni a kapitalista rendszert az Egyesült Államok határain belül és kívül, és megkísérelni a hozzájárulást, hogy a világ újra egységes legyen — természetes, hogy kapitalista alapon. Ezzel ő személy szerint szívvel- lélekkel egyetértett. Hitt a kapitalizmusban, olyan rendszernek vélte, amely képes arra, hogy a társadalmat mint gazdasági mind más szempontból jobban és gyorsabban fejlessze, és határozottan tagadta, hogy a tőkés rend történelmi szempontból átmeneti jellegű jelenség volna: „A mi társadalmi rendszerünk nem hal el“ — írta „A béke stratégiájában“ — „nem tűnik el a történelem színpadáról, mint néhány évszázaddal ezelőtt a feudalizmus. Ellenkezőleg, a modern amerikai kapitalizmus — a közös erőfeszítéseknek és a magánvállalkozói versengésnek ez a példátlan ötvözete — dinamikus, haladó rendszer, és még mindig fejlődik.“ Ezt a biztonságot azonban nem úgy értelmezte, mintha már egyrészt nem volna szükség mozgásra a kapitalista társadalom belső szervezetében, másrészt olyan egyéni törekvésekre, amelyek indítékaikkal meghaladják a magánérdekeket; a politikai gyakorlatban az elnök számára mindez elsősorban felkínálkozó lehetőség volt, amit szüntelenül, újra meg újra realizálni, szilárdítani kell, s egyúttal fejleszteni és felülmúlni. (Mint mindig: a fent említett korlátok között.)
