Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Szakonyi Károly: Túl a városon

Botos, az elbeszélés másik hőse ún. jó emberként muttakozik be, aki kitaszítottságában js magányosságában annyira óhajtja a szere- tetet, a közösséget, hogy 25 éves fejjel katonának jelentkezik. A vonatban találkozik a normális ember elkeseredettségével rukkoló Micskeivel, s mindjárt így lelkendezik neki: ,,— Igen, itt jó lesz — Már szeretném látni ■fi bajtársakat. Majd te is meglátod, hogy jó lesz. Ismerni fogjuk egymást. Sokat persze csak látásból, s csupán annyira, hogy: „Szervusz, komám! Hogy vagy komám?“ De másokkal meg igazi katonabarátságba kerülünk. Hiszen együtt leszünk napról napra. Egy lesz a dolgunk, egyformán kell csinálnunk mindent. Gyakorlatozunk, iszunk egy pohár sört a kantinban, kimegyünk a faluba... Valaki megkérdezi: „Nem tudod, Botos, hogyan kell feltekerni a kapcát?“ Én meg tudom, megmutatom neki és kész a barátság.“

íme, a „jó ember“, aki mindenkin segíteni akar, mindenkihez nyílt szívvel közeledik, s kb. az elbeszélés első negyedének a végéig úgy is tűnik, hogy éppen úgy kihasználják, s kinevetik majd, mint nagy világirodalmi rokonait (akik közül legismertebb talán Maupassant prostituáltja, akit mindenki megvet, s aki mégis jó szívvel osztja meg ételét, italát azokkal, akik nem sokkal azelőtt, s majd azután is, nem restellik őt gyalázni), de szerencsére ( az írás szerencséjére) a mondanivaló meggazdagodik, „jelentése“ összettetebbé válik. Tiszta szándékaiban megcsalt s visszautasított Botos befelé fordul, s más eszközökkel próbálja elérni, hogy a közösségben helyet, tehát szeretetet, megbecsülést kapjon. S itt már inkább Sánta Ferenc Keszelijével (Ötödik pecsét), vagy még inkább a már bevezetőben említett Moravia-hőssel rokon: a szép cél sajátmaga ellentétébe fordul, az emberség akarása embertelenséget eredményez. Botos altiszti iskolára jelentkezik, főtörzsőrmester lesz, a katonák réme. Mikor egy nagygyakorlat alkalmával összebotlik egykori ágyszomszédjával, Micskeivel, így számol be neki a történtekről: „Félnek tőlem. A katonák. — Egy pillanatra büszkén elmosolyodott, de aztán ú'ra kifejezéstelen lett az arca... Azt tesznek, amit akarok. A kezeimben vannak. Tíz méternyire vagyok, már vigyázba állnak. Csak rájuk kell néznem. Láttad ... Engedelmeskednek. — Az engedelmesség az már tisztelet. Nem?“ A sorok között már itt is erős kritika bujkál, de itt még csak Botost és Botos-típusokat éri a hegye, akikből a hatalom érzése vadállatot szabadít ki. A tiszteletnek, a megbecsülésnek, tehát a szeretetnek ez a torz hajszája törvényszerűen csődhöz vezet: Botost őirségellanőrzés közben egy előzetesen

vérig sértett katonája agyonlövi. S itt vesz az elbeszélés újabb fordulatot, fordul az éle az elbeszélő, a szemtanú, s az egész közös* ség felé, amely hagyta, sőt egyenesen belekergette Botost az embertelenségbe, majd a halába. Mert ha a szeretet áramköre csak egy embernél is megszakad nem lehet zavartalan a többinél sem. „Miért kell az embernek az, hogy szeressék?“ — teszi fel a kérdést Mics- keinek egyhelyt Botos. S a „normális“ ember, aki nem szereti a „bonyodalmas ügyeket“, nem tud felelni a kérdésre. De az írás végére eljut a felismeréshez; ha nem is fogalmazza meg azt világosan magának: a szeretet maga az emberi társadalom. A szeretetlenség embertelenség, gonoszság formájában a társadalom ellen fordul. Szeretetlenségét senki sem tudja megszüntetni, csak a közösség, amelynek ez elsőrendű érdeke is, mert a szeretet hiánya, az „áramkör megszakadása egyhelyen, az egész társadalomban érezteti hatását. Ez a felismerés, „az elmulasztott kötelesség gyötrő emléke“ a Szakonyi-elbeszélés plusszá, a továbblépés a rokonírásoktól. Érdemes rá felfigyelni.

Sajátos levegőjű, komor, 'hellyel elégi'kus emlék-kének a kötet többi darabjai is. Csak a jelentésük nem olyan gazdag sokrétű, mint az Emberi üdvözleté. A már említett Homály, az Azóta mindig, s a Valami régről nem emelkednek túl a napló igényén. A néhány nap és a Keress a napban a legjelentősebb közülük. A Keress a napban furcsa, nyomott levegőjű kétségbeesett írás. Az olvasó ijedten eszmél, és semmit sem ért. Nem tudja, honnan került elő ez a beteg asszony, s honnan ez a mindenhol jelenlevő szorongás, s ezek a kicsit céltalan emberek. S főleg a beteg asszony férje, aki egyszerre csak „tudja, minden elmúlik anélkül, hogy egyszer igazán jól érezte volna magát“. De aztán eljut a kérdésig is: „Miért, mit kellett volna tennie, hogy ne így legyen?“ De válaszolni meg sem próbál rá. S ugyanezzel az idegesítő tanácstalansággal, nyitva hagyott kérdéssel végződik a Néhány nap is. A vidékre utazott fiatal író szerelmes lesz egy éppen elvált tanítónőbe, s szerelmét meg is vallja neki. Méghozzá úgy, hogy a vallomás után is „tiszta“ marad, nem fél a lelkiismeretétől, feleségétől, mert hiszen azt is szereti. S tiszta marad a tanítónő is, s ez a két tiszta, s nagyon rokonszenves ember kölcsönös szerelmük ellenére sem találhat egymásra. S az elbeszélés végén ott van a sírós, szomorkás miért?

Szakonyi alakjai mindig kész helyzetek között mozognak. Nemigen szólnak bele saját sorsukba sem, egy kicsit mindig ki vannak szolgáltatva életkörülményeiknek. Innen a