Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Avantgardizmus és szocializmus Forbáth Imre költészetében
ban cseng a költő egy-egy eszméje, kisebb arányú a gondolatok káosza, de forradalmisága még mindig a társadalomtól különálló lázadóé, a kapitalizmusra köpködő villoni csavargóköltőé. Véreznek szemeim a naptól, de futok az ő arany éneke felé, Kormosak füleim a roppant városok sereglésétől, bejárom mégis fülledt alagútjait s a sistergö bolond utcákat s a gyárak hideg kúpjait az emberért. Sötét lobogóit ô sokszor rázta fölöttem az éjjel. Én a vándor vagyok, az utak macskazsákjaiban csípőmre teregetem az erdőt, falut. (Vándordal) Fábry Zoltán Forbáth költészetéről írt esszéjében a világtól való elidegenedéssel magyarázza a költőnek ezeket a vagányos kalandorszemléletű pózait: „Az akkori ember törvényszerűen elidegenedett a világtól, társadalomtól, munkától és felebaráttól. A kreatúra árván, elidegenítetten, megváltatlanul didereg a szeretetnélküli hideg valóságában. Az árvaság menekül, a költő menekül. Társra, otthonra vágyik, élhető, éltető, lakható, szerethető világot óhajtoz és keres. A költő — minden költői — kivédhetetlenül vándor lesz. Még ha egyhelyben is topog: az országutak tudata vándorrá, cimborává, cinkossá teszi. Forbáth korgógyomrú „költőcsavargónak“ mondja magát. Ezen az úton a csavargók és kalandorok kikerülhetetlen valóságok, reális látomások. De mi készteti, hogy náluk elidőzzön, mi képesíti, hogy a minden korok és tájak kötetlen kalandorát pontos látleletezéssel a lényegig nagyítsa és meztelenítse?! „A kalandoré a minden és a semmi.“6 A továbbiakban Fábry azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmussal szemben álló költőknek ez a csavargó-mentalitása a régi betyárokra emlékeztet, akik a rendszer szervezett betyár- sága ellen lázadtak — „kreatúrálisan jogosabb, tehát magasabb fokon". Ezzel szemben az is tény, hogy Forbáth költészetében a húszas években általában több volt a kalandor motívum, mint a forradalmi, ami azért is feltűnő, mert akkor már speciálisan bonyolult és veszélyes pártmunkát végzett a legális csehszlovákiai kommunista párt illegális osztagában. Talán ez utóbbi tevékenysége is összefüggött kalandokat, bonyodalmakat kedvelő természetével. Nem szerette a sémát, a dog6 Forbáth Imre: Mikor a néma beszélni kezd c. kötetének előszava. Bratislava 1958. 11. matikus sablonokat. Néhány volt bécsi avant- gardista költőtársa a húszas évek végén, már Moszkvában sematikus, rigmusszerű verseket ír, melyeket a csehszlovákiai kommunista lapok és kiadványok is a szocialista líra termékeiként közöltek (pl. Hidas Antal, Barta Sándor versei), Forbáth azonban sosem vált követőjévé az ilyen sablonos munkásköltészetnek, s nemcsak régebbi avantgardizmusa számos vonását, hanem villoni csavargóhajlamait is végig megőrizte. így vall erről a tényről a költő egyik 1938-ban, tehát költői pályája végén írt cikkében: „Költői termésem úgy a kvantitást, mint a kvalitást tekintve elégtelen. Gyér eredmény mindenképpen s én joggal sóhajtok: hát ennyi láz, ilyen kevés gyümölcsöt hozott? Mi ennek az oka? Azt hiszem, ez nem annyira tehetségen múlott, mint az akarat gyengeségén, azon, hogy nem tudtam áttörni társadalmi származásom és helyzetem korlátait. Mindvégig megmaradtam revoltáns kispolgárnak, individualistának, tipikus intellektuelnek, aki a saját életének romlását, magányosságát és kiúttalan krízisét jajongja. A melankóliával és rögeszmével vívó modern intellektuel művészete az enyém, ki bármennyire is tisztán látja a társadalmi szükségszerűséget és az ember emancipációjának egyedül lehetséges útját, mégsem képes szakítani osztálya attitűdjeivel; ki a kávéházi asztalnál jobban érzi magát, mint a harcos élet viharában s aki mértéktelenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai formák értékét. Erre mutat sajátságos vonzódásom a fantasztikushoz és egzotikushoz, a kalandszeretet, a magányosság és a spleen mindig visszatérő motívumai, a külvárosi csapszékek, csirkefogók és csavargók szeretete, a hajlam eltávolodni a valóságtól a formák merész, de üres játékaihoz. Ez mind lelepleződik verseimben. Talán enyhíti ezt a sötét jellemzést az a tény, hogy mégis van pár versem, mely ennek ellentmond, s ahol a korlátok áttörése mégis sikerült, s hogy az évek múlásával lassan, de mégis csak közeledek egy tisztább és tartalmasabb költészet felé. De ha őszintén magamba nézek, látom, hogy ott még sokszor a régi Forbáth kísért groteszk, démonikus pózaival, az a Forbáth, aki fésületlen sörénnyel és rőt szakállal állandóan valami „kövér Margót" után szaladgált hold- kórosan, Villon pompás útmutatása nyomán .. .“7 Művészi és emberi mentalitásában Forbáth mindenekelőtt közeli barátjához, Egon Ervin Kisch-hez, a száguldó riporterhez hasonlít. 7 Forbáth: A költészetről és magamról. Magyar Nap 1938. III. 27. 4.
