Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Tarczal Zsuzsa: Keserűség
Tarczal Zsuzsa keserűség Vannak emberek, akikről nehéz elképzelni, hogy sírnak. Tartásuk bástyára emlékeztet, szavuk csendes és határozott. Közéjük tartozik Keményné is. Körülbelül ötvenöt-hatvan éves lehet szélestörzsű, erős asszony. Szigorú, — színek és árnyak nélküli — arca meztelen kardra emlékeztet — akár egy római matróna szoboré. Lakását simára-súroltság, tiszta, egyenes vonalak jellemzik. Konyhája vajszínű. Amikor még tapasztották a konyhák földjét, nála simán és fehéren fénylett a tapasztás, mint a beton. Bútorait fehér szőttesek borították — apró keresztöltéses mintákkal —, még a nyújtófa is fehér, hímzett tokban — stilizált célszerűséggel függött a falon. Ha délelőtt leptem meg az otthonában — azon törtem a fejemet, hol készítheti elő a főzni-valóját, mert bár a tűzhelyen halkan főtt az étel — körülötte nyoma sem volt zöldséghulladéknak, áztató vizeknek, illetlen szagoknak. Kék kartonruhájában, nagy kötényévei olyan méltóságteli nyugalommal mozgott konyhájában, mint egy tökéletes ápolónő műtét közben. Egyszer a kórház folyosóján találkoztunk. Keményné epeműtét után lábadozott. — Mi tisztább? — kérdeztem — a műtő, vagy a maga konyhája? — Szemmel- láthatóan jólesett neki a kérdés, mert arcán egyenletes pír terjedt el, utána könnyű verejték lepte be a homlokát. Szája metszett egyenese meghosszabbodott egy kicsit. Ez volt a mosolya. Az ura asztalos. Nagy, tágas műhelyében, mint a villámszóró Zeuszt röpködik körül a fehéren hulló gyaluforgácsok. Szögletes feje, vaskos, meredek nyaka és qúnyoros szája a reformációkori vándor-prédikátorokra emlékeztet, de ha megszólal, megtöri a varázst, mert akadozva beszél, a szótagok közé hehezeteket leheli, s meg -megismétli őket. Különösen ha az igazáért száll síkra — ami nála gyakran előfordul. Hosszú ideig önálló iparos volt, az utóbbi években üzemi munkás lett. Hogy hatvanöt éves korára az üzemben kitüntették, azt egész természetesnek tartotta, mert szenvedélyesen szereti a munkáját, s egész nap szidja a rendetlenséget és a kötelességmulasztókat. Szédítő elgondolni is, hogy ilyen házaspár a hibátlan tisztaságnak s rendnek micsoda kolosszusát produkálja életében. Ha jól meggondolom, együtt soha nem láttam őket, még otthon sem. Mindegyiküknek megvan a maga működési területe s falun a régebbi generáció-beliek nem is tartják illendőnek, hogy egymás mellett mutatkozzanak idegenek előtt. Négy gyermekük már elkerült otthonról. A legidősebb, egy rózsásarcú, egyeneshátú lány — aki mindig lesütötte a szemét ha szóltak hozzá, — más faluba ment férjhez. A következő fiú kitanulta az apja mesterségét és hosszú ideig gondolkodott, míg rászánta megát a házasságra. Mindenkit meglepett, mikor alig félévi házasság után elköltöztek a szülői háztól. A kisebbik lány óvónő lett. Messzire elhelyezték otthonától, aztán ott is ment férjhez, ahol tanított. Illett volna, hogy legalább a legkisebb fiú otthon maradjon, de az is alig szolgálta le a katonaidejét, megházasodott és ott maradt Csehországban. Mind a négy gyerekük elment a háztól... Ma reggel az állomáson találkoztam Keménynével. Hűvös őszeleji hajnal volt, fázósan gubbasztottunk a váróteremben, kabátokba burkolózva. Keményné kék kartonruhája felett fekete kis szvettert viselt, fején fekete aprómintás delin- kendőt, lábán fekete pamutharisnyát. Láthatóan fázott, széles törzsét időnkint
