Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
— Hát te mit képzelsz! — Dér ordít, szinte fröcsög a nyála. — Ezért már nem is szigorított jár! Ez már bűntett, Tyurin. Harmadszor is elítélnek! Csak ekkor eszmél rá Suhov, miről is van szó. Kilgaszra sandít — de már az is megértette. A kátránypapír! Meglátta a kátránypapírt az ablakon. Suhov maga miatt egy cseppet sem fél, tudja, hogy a brigadéros nem mártja be. A brigadéros félti. A sittes számára a brigadéros olyan, mint az édesapa, az adminisztráció számára csak egy bábú. Ilyesmiért már nem egy brigadérost ítéltek el ott északon. Látni kellett volna, hogyan torzul el a brigadéros arca! Hogyan vágja le a vakolókanalat a lába elé. S hogyan lép egyet Dér felé! Dér körülnéz — Pavlo is magasba lendíti a lapátot a háta mögött. A lapátot ám! Nem véletlenül hozta magával a lapátot... Szenyka süket létére is megértette: csípőre teszi kezét és odalép. Erős fickó, az ördögbe is ... Dér pislogva, félénken nézeget körül, lesi, hova bújhatna. A brigadéros Dér felé hajol, halkan, de itt fent jól hallhatóan kijelenti: — Elmúlt már a ti időtök, ti nyomorultak, elmúlt az az idő, hogy ítéletet akasszatok a nyakunkba. Ha csak pisz- szen-ni mersz, te pióca — az utolsó napodat éled, ezt ne felejtsd el! A brigadéros egész testében remeg. Remeg és sehogy sem csillapul. A keskenyarcú Pavlo szeme szinte átdöfi Dert, szinte keresztülszúrja. — Ugyan, ugyan fiúk, mi van veletek! — Dér elsápad, odébb húzódik a pallón. A brigadéros egy szóval se mond többet, megigazítja a sapkáját, felemeli elgörbült vakolókanalát és visszaballag a falhoz. Suhov egy-kettőre megágyaz: lerántja a fekete takarót a priccsről és végigdől a matracon. Suhov mióta hazulról eljött — negyvenegy óta — nem aludt lepedőn (ma is csodálkozik azon, miért vesződnek az asszonyok a lepedőkkel, hisz ez csak • felesleges mosást jelent), fejét a forgácscsal kitömött párnára teszi, lábát a pufaj- kába dugja, a takaróra ráteríti a buslátot és: hála isten megint eltelt egy nap. Jó, hogy nem a szigorítottban kell aludnia, itt még lehet. Suhov fejével az ablak felé fekszik, Al- joska a tőle deszkával elválasztott szomszédos priccsen, ellenkező irányba teszi la fejét, hogy ráessen a lámpafény. Üjra az evangéliumot olvassa. A lámpa nincs túl messze tőlük, fényénél lehet olvasni, sőt varrni is. Aljoska hallja, hogy Suhov hangosan „hála isten“-t mond és oda fordul hozzá: — Látja, Ivan Gyenyiszovics, a maga lelke is vágyik arra, hogy istenhez fohászkodjék. Mért nem engedi hát szabadjára ezt a vágyát? Suhov Aljosára sandít. Melegen csillog Aljoska szeme, mint két gyertya fénye. Suhov felsóhajt. — Azért nem, Aljoska, mert az imák, akárcsak a kérvények, vagy nem jutnak el, ahová kell, vagy ha el is jutnak: „Kérését elutasították“. A parancsnoki barakk előtt négy lepecsételt levelesláda van kifüggesztve, a politikai nyomozótiszt havonta egyszer kiüríti őket. Sokan dobják be kérvényüket ezekbe a ládákba. Várnak, számolják a napokat: két, esetleg egy hónap múlva talán meg is jón a válasz. De a válasz vagy nem jön, vagy pedig: „Elutasítva“. — Azért van ez, Ivan Gyenyiszovics, mert keveset és kellő áhítat nélkül imádkozik, azért nem hallgatják meg az imáit. Szakadatlanul kell imádkozni. És ha hisz, akkor egy hegynek azt mondja — indulj el! — a hegy is megindul. Suhov elmosolyodik és sodor még egy cigarettát. Tüzet kér az észttől és rágyújt. — Hagyd abba ezt a fecsegést, Aljoska. Sose láttam, hogy a hegyek megindultak vclna. Igaz, bevallom, hegyeket se láttam életemben. De ti ott a Kaukázusban az egész baptista klubotokkal folyvást imádkoztatok — vajon megmozdult-e ettől akar egyetlen egy hegy is? Ezek a szerencsétlenek: csak imádkoztak, de kinek ártottak ezzel? Mégis valameny- nyire egyformán huszonöt évet sóztak. Mert hát most az a mód járja: huszonöt év mindenkinek, válogatás nélkül. — Nem ezért imádkoztunk, Gyenyiszovics — mondja Aljoska meggyőzően. Közelebb húzódik az evangéliumával, egész közel az arcához. — A földi élet gyarlóságai közül az Or csak a mindennapi kenyérért való könyörgést hagyta meg nekünk: „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!“ — A fejadagot, mi? — kérdezi Suhov.
