Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

— Hol vannak a tányérok? — kérdi szigorú hangon.

— Na, tessék!— kiáltja Suhov. — Erigy csak odébb, nem vagy átlátszó! — lök arrább valakit. — Itt van kettő! — Két tányért magasra emel. — Emitt meg három sor négyesével, akkurát annyi, számold meg.

— A brigád még nincs itt? — A szakács az ablakból bizalmatlanul fürkészi azt a szűk teret, amit onnan beláthat. Az ablak rése roppant kicsi, bizonyára azért, hogy az étkezőből senki se láthassa, mennyi maradt az üstben.

— Nincs, a brigád még nem jött meg

— rázza a fejét Pavlo.

— Hát akkor mi a fenének foglaljátok el a tányérokat, ha nincs itt a brigád? — dühöng a szakács.

— Itt van, ni, a brigád! — kiált fel Suhov.

Az ajtó felől már mindenki hallhatja a sorhajó kapitány harsogó hangját, úgy kiabál, mintha a parancsnoki hídon állna:

— Mit tolakodtok itt? Ha megetted a magadét, erigy! Adj helyet másoknak.

A szakács még morog valamit, kiegyenesedik az ablakban, ismét csak a keze látszik.

— Tizenhat, tizennyolc ...

Az utolsó tányérba dupla adagot rak:

— Huszonhárom, kész! Következő!

A brigádtagok lassan beszállingóznak, és Pavlo az asztalnál ülők feje felett nyújtja feléjük a tányérokat.

Nyár idején minden lócán öt ember fér el, de ebben a vastag öltözetben négynek is túl szűk az a hely, alig tudják használni a kanalukat.

Suhov számít arra, hogy a feketén szerzett két adagból az egyik bizonyára az övé lesz és gyorsan nekilátott keservesen megszolgált, jogos adagjának. Jobb térdét felhúzta a hasához, a nemezcsizma szárból előszedi a „Uszy-Izsma, 1944“ felírású kanalat, leveszi sapkáját, bal hóna alá szorítja és kanalával meregetni kezdte a kását.

Ezt a percet teljesen az evésre kellene összpontosítani és a vékony réteg kását szép lassan kanalazni egész fenékig, a szájába rakni és a nyelvével morzsolgat- ni. De sietni kell, hadd lássa Pavlo, hogy már végzett és felajánlhassa neki a második adagot. Fetyukov, aki az észtekkel együtt jött be és szintén látta, hogyan csalt el két külön adagot, most odaállt

Pavlóval szembe, ott eszik állva, de szeme egyre csak a brigád érintetlen négy adagján jár. így akarja Pavlo figyelmét felhívni: ha nem is egy egészre, le legalább egy fél adagra számot tart.

A fiatal, barnabőrű Pavlo ezalatt nyugodtan eszi a maga dupla porcióját és arcán semmi sem árulja el, látja-e, ki áll mellette, emlékszik-e arra, hogy van két felesleges adag.

Suhov megette a kásáját. Dehát gyomrát már felkészítette a két adagra, egytől nem érezte magát jóllakottnak, mint eddi} a zabkása után. Benyúlt a belső zsebbe, a fehér vászondarabból előveszi a félkör alakú kenyérhéjdarabot és kezdi óvatosan kitörülni a zabpép maradékát a tányér fenekéről meg a karimájáról. A kenyérhéjra tapadt kását leszopogatja s kitörüli azt, amit még lehet. Végül a tányér olyan tiszta, mintha kimosták volna, éppen csak egy kicsit homályos. Válla mögött odanyújtotta a tányért annak, aki most éppen szedegeti őket és tovább üldögél, levett sapkával.

Noha a két pótadagot Suhov szerezte, a segédbrigadéros rendelkezhetett csak vele.

Pavlo még egy darabig piszmog, de végre ő is befejezi. Nem törüli ki a tányért, csak a kanalát nyalja le, elteszi, keresztet vet. Ekkor a négy megmaradt tányérból kettőt könnyedén megérint, — továbbítani nem tudja a szűk hely miatt — mintha Suhovnak akarná adni őket.

— Ivan Gyenyiszovics! Egyik a magáé, a másikat odaviszi Cézarnak.

Suhov emlékezett, hogy egyik tányért be kell vinni Cézarnak az irodába (Cézár sosem alacsonyodott le odáig, hogy maga járjon be az étkezőbe, se itt, se a táborban), — emlékezett rá, de amikor Pavlo egyszerre megérinti a két tányért, Suhov szíve összeszorul: hátha Pavlo mind a kettőt neki adja? A szíve most már ismét egyenletesen dobog.

Aztán "a szerzett zsákmánya fölé hajol és megfontoltan hozzálát az evéshez, azt sem érzi, hogyan tolonganak körülötte, hogyan lökdösik a hátát az újonnan jött brigádok. Csak attól tartott, hoqy a második kása Fetyukovnak jut. Akárhogy is sa- kálkodik Fetyukov, ahhoz nincs bátorsága, hogy feketén szerezzen valamit.

Bujnovszkij sorhajó kapitány is ott ült az asztaluknál. Már régóta megette a maga kásáját, azt sem tudja, hogy a brigádban