Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - FIGYELŐ - E. Fehér Pál: Az emlékirat és változásai
Tudott dolog, hogy a sarlósok kezdeményezték és rendezték Móricz Zsigmond prágai utazását és előadóestjét 1930-ban, ami egyik legjelentősebb eseménye lett a cseh-magyar irodalmi érintkezések újabbkori történetének. A realista regény magyar mestere, aki magát ,,a másik oldal emberének“ vagyis a nemhivatalos Magyarország tagjának vallotta és aki „legnagyobb emléknek és legszebb eredménynek nevezte megismerkedését a realistának nevelődött, majd szocialistává fejlődött csehszlovákiai magyar ifjúsággal, — a magyar és a cseh nép barátkozását, a magyar és a cseh irodalom közelítését kívánta szolgálni (amiként erről különféle prágai nyilatkozatai, majd az otthon ellene indított rágalomhadjárat nyilai tanúskodnak). Móricz prágai tapasztalata, ugyanúgy egyébként, mint korábban Bartók Béla tapasztalatai is, azt bizonyította, hogy a művészet és az irodalom terén igenis meg lehet találni, ki lehet alakítani az érintkezés formáit. Maguk a sarlósok, akik e mesterekként tisztelt művészeknek — Móricznak és Bartóknak — a hídverési kísérleteit egyengették, illetve Móricz esetében, kezdeményezték, a valóság jelenségeit vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy szép-szép „az emberi barátko- zás szivárványa“ (amelyet egy szlovák író érzett megjelenni Móricz prágai szereplésekor, de a félfeudális állapotban megragadt magyar uralkodó réteg meg az újfajta nacionalizmustól fűtött és az 1919-i eseményeket nem felejtő, a magyarokban summásan csak kommunistákat vagy csak reakciósokat látó csehszlovák uralkodó réteg könnyen szétfujja, ábrándnak vagy árulásnak minősíti az ilyen szivárványokat. Ezért a sarlósok, ettől kezdve, szilárdabb alapot kerestek a népek közti érintkezés számára, s ezt a tudományos szocializmusban, különösképp pedig a lenini nemzet-elméletben találták meg. Á kapitalista fillamkereten belül és azon túl, az elnyomott népek barátkozását szorgalmazták és — Balogh Edgár fejtegetéséből idézve — „a nyugati imperializmus szolgálatában álló, egymás ellen acsarkodó nemzeti államok helyett autonóm és integer nemzettestek kelet-európai konföderációját“ javasolták. (A Sarló jegyében, 1932 — 153. old.) Ennek a már nyilvánvalóan ködösen ható elgondolásnak jelképes kifejezése a nevezetes koszorú-ügy, amely abból pattant ki, hogy 1930. március 15-én a sarlósok megbízottai vörös szalaggal és a kelet-európai nemzetek színeivel díszített koszorút helyeztek el Táncsics Mihály budapesti sírján, ezzel a felirattal: „A kelet-európai népek szocialista együttműködéséért — a Sarló.“ (Később hasonlóképp koszorúzták -meg egy pozsonyi marhaistállóban Petőfi Sándor odarejtett szobrát.) Lehet és a történelmi értékelés során bizonyára kell is majd bírálni a Sarló-mozgalom hagyatékát. Annyi azonban máris bizonyosra vehető, hogy kezdeményezései főleg az új tartalmú kapcsolat-építés terén hatottak er- jesztően nemcsak a magyar nyelvterületen, hanem például a cseh haladó értelmiség körében is. Ennek adott hangot Julius Fučík, aki a Sarló 1931. évi kongresszusán épp az osztályalapokon nyugvó szocialista szemléletű kapcsolatok jelenségét méltatta. (Megjelent: A Sarló jegyében 1932. — 138—139. old.) A Sarló-mozgalom dokumentumai és tagjainak visszaemlékezései egybehangzón tanúsítják, hogy példamutató, őszinte és lelkes vállalkozás volt a népek barátságának és kölcsönös megbecsülésének előmozdítására, egyben pedig a múlt maradványainak kiirtására ... A felszabadulás óta, főként azonban 1948-tól páratlan lendülettel kibontakozó irodalmi és kulturális kapcsolatépítés szervesen folytatja, illetve a kedvező új körülmények közt széles alapokon valósítja meg azokat az elgondolásokat, amelyek — miként jeleztük — már a századunk eleje óta jelen vannak a szocialista szellemű közeledési kísérletekben. Közös vonása e kísérleteknek és a bennük kifejeződő elképzelésnek a múlt században felhalmozódott félreértések és félreismerések megszüntetése s olyan kapcsolatok teremtése, amelyekben minden részletre szétárad az őszinte bizalom és a kölcsönös megbecsülés. Dobossy László az emlékirat és változásai A hírlapíró-kritikus aligha illetékes, hogy megítélje az emlékirat, az önéletírás valódiságát, tárgyát és szereplőit, hiszen roppant nehéz vitatkozni egy olyan írásművei, amelynek írója és hőse azonos személy, az eseményeket pedig nem a szerző fantáziája, hanem többé- kevésbé a történelem irányítja. A dokumentum történeti hűségét a tudós kutatónak kell ellenőriznie: sárgult újságlapokból kiböngészett hírek, kortársi vélemények ellenében szinte minden egyes mondatot mérlegre tenni. Az emlék mindenkinek szuverén ügye: tárgyát csupán nagy vonalakban illetheti bírálat — ám ez az utókor dolga; az emlékezés mikéntjét és miértjét azonban feltétlenül a kortárs veheti igazán szemügyre. Annál inkább, mert ma az önéletleírásoknak dömpingje zúdul ránk: az utolsó esztendőben csaknem egy tucatnyi, emlékezés került a könyvpiacra — politikusok, írók, művészek tollából.
